Mindenkit nyomaszt, aggaszt és egyben mindenki unja is a koronavírust, illetve velejáróit. Matyi Csongor pszichológussal beszélgettünk arról, miként tudjuk felvértezni magunkat a mindennapokban, és könnyebben átvészelni a következő időszakot.
Hónapok óta sújtja a világot a járvány, a vele járó félelem, illetve a korlátozó intézkedések pszichés hatása. Miként éljük meg a bezártságot, a fenyegetettséget?
Előre leszögezném: léteznek az enyémtől eltérő megközelítések is a témában. Én magam a pszichológián belül a kognitív iskolát képviselem, ennek legfőbb üzenete pedig az, hogy a gondolataink szülik az érzéseinket, vagy legalábbis jelentős részüket. Ez veszély- és stresszhelyzetek esetében fokozottan igaz, vagyis a járvány miatti félelmet, szorongást, kiszolgáltatottságot is jelentős mértékben a gondolataink, még inkább a hiedelmeink szülik. Léteznek tudattalan hiedelmek is, amelyek a valóság vagy az emberi viselkedés lehetséges értelmezésének egy építőkockáját jelentik, és ott működnek-munkálkodnak bennünk akár gyerekkorunk óta.
Mit értünk pontosan „hiedelmek” alatt ebben az összefüggésben?
Mondok egy egyszerű példát: sétálunk a parkban, és hirtelen elkezd felénk rohanni egy vicsorgó rottweiler póráz nélkül. Nincs az az ember, akinek erre a látványra ne hűlne meg az ereiben a vér: berogyasztunk, egyből azt lessük, merre lehetne elszaladni. Ez egy klasszikus stresszhelyzet: elönt a kortizol és az adrenalin, működésbe lép az „üss vagy fuss” reakció. Ám mielőtt elérne bennünket az állat, öt méterre tőlünk hirtelen vesz egy nagy kanyart, és elsüvít mellettünk, mint a puskagolyó. Megfordulunk és látjuk, hogy a mögöttünk húsz méterre lévő mókus volt a célpont. A rémület helyét az „ezt megúsztam” érzés veszi át. Ez a példa jól megmutatja: a stressz valójában nem azt jelenti, ami velünk történik, hanem ahogyan erre reagálunk. Tehát nem az a stressz, hogy fut felém a vicsorgó kutya, hanem hogy milyen jelentést adok neki – jelen esetben azt, hogy átharapja a torkomat. Ami persze természetes reakció, hiszen aktiválódik az emberben egy több százezer éves „szoftvercsomag”. De amint megértem, miért iramodott úgy neki a rottweiler, egyből megváltozik a helyzet: megkönnyebbülök, leeresztek, hiszen nem is én vagyok veszélyben. Úgy gondolom, ez nagyon fontos a jelenlegi helyzet szempontjából is.
Mármint milyen értelemben? A vírus potenciálisan halálos veszélyt jelenthet sokunkra.
Ez így van, viszont nem annyira az objektív valóságra kellene fókuszálni, hanem arra, milyen jelentést adunk ennek. Olyat természetesen nem lehet, hogy „jaj, de jó, nem is történhetett volna 2020-ban jobb dolog az emberiséggel a koronavírusnál!”, viszont ha ezt összehasonlítjuk a másik véglettel, a „mind meg fogunk halni” hozzáállással, a kettő között azért akad még néhány fokozat. A mentális, illetve lelki egészség szempontjából kulcstényező, milyen fokozatot találunk a két végpont között. A járványhelyzet kezelésének kulcsa is a jelentésadásban keresendő. Ha azt szeretnénk, hogy minél kevésbé hassanak ránk a negatív érzések – a szorongás, a félelem, a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság –, a jelentést kell tudnunk megváltoztatni.
És mi ennek a módja?
Tudatos önmagunkra figyeléssel, önismerettel meg kell tudni kreálni egy eggyel pozitívabb jelentést. Persze előfordulhat, hogy nem megy, mert annyira elhatalmasodott rajtunk a szorongás, a félelem, a pánik, hogy már más megoldásokra, konkrétan szorongáscsökkentőkre – pl. gyógyszerekre, gyógynövényekre – van szükség. Ilyenkor csak a testi tünetek enyhítésével tudunk fejben jobb jelentést generálni. Ugyanakkor nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy „eggyel pozitívabb”, ugyanis a pszichénk sem fogja elhinni, ha egy nagyon negatív történés esetében az elsődleges és automatikus jelentéshez négy-öt fokkal pozitívabbat akarunk adni. Újabb példával: ha leég a lakás, arra nem tudok úgy reagálni, hogy nem baj, mert úgyis újra akartam festeni a nappalit. Ezen a téren lépnek be azok a különbségek, hogy ki mennyire érzékeny a bizonytalanságra. A szorongástűrés, bizonytalanság-tűrés mindenkinél más: van, akit nagyon mélyre tud tolni egy veszélyhelyzet, mások jobban hozzászoktak, kevésbé vágja őket földhöz.
Milyen technikákkal segíthetünk magunkon?
Elsősorban nézőpontváltással. Adott egy veszélyhelyzet a vírus formájában, és kitölthetjük vele napi huszonnégy órában a figyelmünket, ez azonban nem fog segíteni. Persze én is tisztában vagyok vele, hogy nehéz kikerülni mindezt: erről olvasunk, folyamatosan ezzel foglalkozunk, ott tartjuk a tudatunkban a veszélyességét. Alapból is bennünk élő ökológiai válaszreakciót adunk, ami több százezer évig kifizetődőnek bizonyult. Tehát nem rossz a veszélyre úgy reagálni, hogy az veszélyes, de hónapokon át már egészségkárosító hatással jár. Így aztán meg kell találni a módját, hogy ne csak evolúciós választ tudjunk adni, és itt jön képbe a nézőpontváltás. Például figyelhetünk arra is, hogy van egy csodálatos, évmilliók alatt kicsiszolódott biológiai védőrendszerünk, amelyre nincs is tudatosságunk: nem hallom, ahogy a fehérvérsejtek ölik a kórokozókat, mégis teszik a dolgukat. Vagyis ha arra koncentrálunk, hogy erősítsük az immunrendszerünket, máris megvalósul a szempontváltás. És igen, igaz, hogy ez egy ismeretlen vírus – de valamikor minden vírus az volt az emberi szervezet számára, a veszély pedig eleve nem az ismeretlenségben keresendő.
És ha erre az az ellenérv, hogy de immunrendszer ide vagy oda, így is ezrek haltak már bele Magyarországon is a vírusba?
Hangsúlyozom: én nem arról beszélek, hogy dugjuk a fejünket a homokba. Csak tudatosan figyeljünk oda önmagunkra, illetve arra, milyen választ akarunk adni az egyébként tagadhatatlanul létező fenyegetésre.
Miként kezelhetjük ebben a helyzetben saját bizonytalanságainkkal telve mások bizonytalanságát, agresszióját, ostobaságát?
Először is nem kell leállni úton-útfélen mindenkivel megvitatni a helyzetet, és főleg nem kell szívünkre venni az eltérő véleményeket. A beszélgetőpartnerem más jelentést adott a helyzetnek, mint én – ez nem szükségképpen igazabb az enyémnél, de mindenkinek joga van önálló véleményt alkotni. Ahhoz nincs, hogy ezt a másikra erőltesse, de az ilyen irányú kísérleteket úgysem tudjuk eliminálni. Viszont meg lehet tanulni, miként iktassuk ki a ránk gyakorolt hatásukat. Ha megvan a magunk erős hiedelme, ami szemben áll a másikéval, ennek mikéntje nem kérdés. Amennyiben viszont felbosszantott a beszélgetőtársunk, érdemes elgondolkodni, mi ennek az oka.
Miért idegesít, hogy ő másképp látja? Miért zavar, ha ő más módon konstruálja meg a saját valóságát?
Itt beszélhetünk egy erős kapcsolódási pontról a járvány ügyében, hiszen kifelé tekintünk: hajlamosak vagyunk mások valóság-értelmezését, gondolatmenetét kapaszkodónak használni, amikor nincs elég szilárd információnk a saját valóságérzékelésünk megtámasztásához. És ilyenkor bizony frusztráló, ha szeretnék hinni valamiben – például abban, hogy átvészelhető a járványhelyzet –, de valaki ehhez képest minduntalan ellentmondásos statisztikákat sorol. A kérdés itt is az, hogy van-e értelme kibeszélni ezeket a nézeteltéréseket, illetve hogy van-e erre energiánk?
És mit tehet, aki mondjuk egy gyógyszertár vagy egy bolt pultja mögött nem tud kitérni a hétköznapinál sokkal agresszívebb, tanácstalanabb, „térítőbb” vevők elől?
Visszakérdeznék: mennyiben járványhelyzet-függő az agresszió, a tanácstalanság, a „térítés”? Jelenleg mindenki bizonytalan, hiszen a világ nehezen értelmezhető, nem teljesen kikristályosodott helyzetben van. Ebből fakadóan az emberek sűrűbben bombázzák egymást féligazságokkal, adott esetben ostobaságokkal. Így aztán nem tudok mást tanácsolni: erősítsük meg a saját valóság-értelmezésünket, hogy az említett helyzetek a legkisebb befolyást vagy érzelmi hullámzást verjék a lelkivilágunkban.
Amennyiben az adott vásárló, ismerős, beszélgetőpartner nem modortalan vagy erőszakos, mi pedig rendelkezünk ehhez elegendő pszichés energiával, nyugodtan empatizálhatunk, még akkor is, ha nem értünk egyet a hallottakkal. „Igen, persze, megértem”, és társai… Persze nem állítom, hogy feltétlenül ez a helyes megoldás, de egy ilyen helyzetben mindenki saját döntése, szolgáltatóként beleáll-e egy szakmai vitába, vagy ráhagyja a másikra, hogy téved, másképp látja, és így tovább. Amikor mindenki a normális szintnél jobban szorong, a harcos beleállás nem kifizetődő. Egyfelől rengeteg energiát emészt fel, másrészt nem biztos, hogy a saját tudásunk szilárd alapokon áll, tehát nem feltétlenül fogunk tudni „harcolni”.
Ehhez kapcsolódik: hónapok óta nyílt színen folynak a tudományos viták, a média pedig csak felerősíti ezt a zajt. Így aztán ömlenek az emberekre a napi szinten is ellentmondásos információk. Nem ingatja ez meg még jobban a tudományba vetett hitet?
Ez is csak attól függ, milyen jelentést társítunk a tudományhoz. Ha abból indulunk ki, hogy „márpedig a tudósoknak ezt tudniuk kellene”, és azonnal a megoldást várjuk, ebbe a narratívába kétségtelenül nem passzol, hogy az egyik szakértő ezt mondja, a másik pedig azt. Sőt, az ilyesmi fokozhatja is az elkeseredést, amivel szembesülünk: „Lám, még az orvosok sem tudják!” Amennyiben viszont azt vesszük alapul, hogy a szakemberek azon dolgoznak, hogy napról napra, hétről hétre jobban megértsék a vírust, talán enyhülhet a frusztrációnk.
A tudománynak ugyanis velejárója a bizonytalanság: adott egy hipotézis, ami vagy valósnak bizonyul vagy nem. Persze bizonytalanság esetén az emberi psziché természetes igénye a bizonyosság felé mozdul. Nagy kiszámíthatatlanságban mindannyian igyekszünk stabil pontokat keresni: tisztán szeretnénk látni, tudni akarjuk mi várható. De én inkább azt javaslom: ne a bizonyosság oszlopaiként tekintsünk a tudósokra, hanem ezen oszlopok kifaragóiként, megteremtőiként.
Tudatosság nélkül tehát nem fog menni.
A kutatók folyamatosan vizsgálják a nehéz élethelyzetekre másképp reagáló embereket. Sokan összeroppannak egy tragédiában, mások azonban ilyenkor is képesek újjáépülni. Őket nevezzük reziliens embereknek, amit leginkább talán komoly lelki ellenállóképességgel, felvértezettséggel rendelkező emberként fordíthatunk. Lucy Hone kutatópszichológus egyik előadásában kerülnek elő a reziliens személyiségek jellemző vonásai. Az első: az ilyen emberek valahogy képesek elfogadni, hogy a világ rossz is lehet. Be tudják építeni a világnézetükbe, hogy a tragédiák, a nehéz helyzetek, a kiszámíthatatlanságok, a bizonytalanságok az élet velejárói. Ezzel máris eggyel előrébb tartanak azoknál, akik egy sorscsapás esetén leragadnak a tagadó-alkudozó fázisnál: „Hogy zuhanhatott le a repülőgép? Hát nem volt ott pilóta?” A reziliens személyiség ezzel szemben tudja, hogy a szenvedés az élet része, és még azok sem menekülhetnek előle, akik egyébként szerencsés, jó sorsú embernek számítanak. A legjobb körülmények között, legharmonikusabban élő család kislányát is elütheti a teherautó, miközben az utcán biciklizik – vannak az életben kontrollálhatatlan, kiszámíthatatlan, megsemmisítő helyzetek, és ezt a reziliens emberek elfogadják.
Emellett képesek különbséget tenni egy nehéz helyzetben azon összetevők között, amelyek felett van, illetve amelyek fölött nincs kontrolljuk. Ezért aztán tudatosan törekszenek rá, hogy figyelmük fókuszát az előbbiekre összpontosítsák.
Úgy is mondhatom: erősítsük, amit tudunk, és foglalkozzunk azzal, ami fölött van kontrollunk!
Nincs kihatásom rá, hogy a koronavírus RNS-e milyen mutációkon esik át, így aztán felesleges is emésztenem magam ezen – azt ellenben én döntöm el, miként ügyelek a saját immunrendszeremre, és hogy egész nap a vírussal kapcsolatos híreket lesem-e. Ismétlem: ne dugjuk a fejünket a homokba, de biztosan nem fogjuk magunkat jobban érezni, ha egész nap a híradókat és a híroldalakat nézzük a vírusról. Persze fontos, hogy képben legyünk, de elég napi egy óra – onnantól engedjük el a témát. És ismét igen fontos tulajdonság, hogy álljunk néha meg, figyeljünk önmagunkra, lépjünk hátrébb egyet: vizsgáljuk meg, segít-e rajtunk egy adott viselkedés, vagy inkább ártunk magunknak vele. Erre a kérdésre természetesen nincs objektív válasz, de rajtunk múlik, hogy a bizonytalanság és az elkeseredettség közepette segítünk magunkon, vagy tovább romboljuk a helyzetünket.
