A depresszióval rengeteg olvashatunk és hallhatunk, ám ennek ellenére Magyarországon még mindig nem ment át teljesen a köztudatba, hogy pontosan mit is takar ez az elnevezés, és mikor van szükség komoly terápiára. Dr. Lakatos László pszichiáterrel beszélgettünk.
Létezik-e bármiféle protokoll arra nézve, hogy mikortól írnak fel gyógyszert egy depressziós betegnek? Hol húzódik a határvonal?
Abban az értelemben nem létezik protokoll, hogy ettől és ettől a ponttól kezdve kötelező gyógyszert írni. Viszont ha a kétféle diagnosztikai rendszer alapján fennáll a major depresszió állapota, ebben az esetben lehetőségként felmerül a gyógyszeres kezelés is. Erre természetesen a páciens mondhatja, hogy nem kér gyógyszert – innentől az orvoson múlik, hogy rá tudja-e beszélni. Összességében azt tudom mondani: amennyiben fennáll a diagnózis, a mai tudásunk szerint jobban járunk, amennyiben a komplex kezelés részeként igazolt, hatékony gyógyszeres terápiát is folytatunk, viszont ez csak a beteg beleegyezésével történhet. Sajnos a közvélemény ilyen-olyan okok miatt nagyon elutasító ezzel szemben, az orvos sok esetben legfeljebb megpróbálhatja megváltoztatni, eloszlatni a betegek ellenérzését. Amennyiben ez nem sikerül, maradnak az egyéb technológiák, pszichoterápiás lehetőségek.
Ön szerint mennyire van egyáltalán tisztában például a hazai közvélemény a depresszió pontos mibenlétével?
Ezen a téren szerintem jó irányban változik a helyzet, de továbbra is óriási szükség van rá, hogy hiteles képet adjunk a valóságról. Ez az orvosok, illetve minden szakember felelőssége, aki tehet valamit ennek érdekében. Magyarán szólva ésszerű, józan, közérthető egészségnevelésre van szükség, és így oldhatók a tévhitek, az előítéletek. Vagyis az orvosnak is meg kell magyaráznia a betegnek, hogy miért írta fel az adott gyógyszert, és azt miért fontos szedni, ha ugyanis ezek a feltételek nincsenek meg, hiába tud valaki a saját betegségéről, rossz lesz az együttműködés. Amikor az orvos azt mondja a betegnek, hogy antidepresszív gyógyszert kellene szednie, sokan csak bólogatnak, de valójában nem értik, miről van szó, mert vagy nem mernek kérdéseket feltenni, vagy mert erre nincs is lehetőségük. Ezért aztán rengetegen ki sem váltják a felírt készítményt, vagy kiváltják ugyan, de nem szedik be.
Miközben nálunk ez a helyzet, az is általános vélekedés, hogy a tengerentúlon pedig „túlgyógyszerezik” a depressziós betegeket. Megfelel ez a kép a valóságnak?
Az Egyesült Államokban sem javasolnak könnyebben gyógyszeres kezelést a depressziós betegeknek, mint nálunk, csak éppen arrafelé eleve elfogadottabb a pszichiátriai szolgáltatások igénybevétele, jobb a hozzáférhetőség, és könnyebben megfogadják a betegek is az orvos tanácsát. Emiatt tényleg magasabb az egy főre eső antidepresszáns-forgalom mennyisége, viszont ebben az is benne van, hogy Magyarországon eleve kisebb esélye van a betegeknek eljutni a szakszerű kezelésig. Nálunk még a nem gyógyszeres kezelések szükségességét is jóval nehezebb keresztülverni… Mint mondtam, a lakosság körében nagyon negatív a pszichiátriai kezelés megítélése, mint ahogy a klasszikus orvosi kezelés ázsiója is romlik, és például a természetgyógyászoknak rengetegen jobban hisznek.
Az utóbbi hónapokban több ismert személyiség is öngyilkosságot követett el depresszió folyományaként, és ennek kapcsán rengeteget cikkeztek a médiában a szorongásoldók, antidepresszánsok vélt vagy valós veszélyességéről. A benzodiazepinek kapcsán konkrétan felmerült, hogy a megengedettnél hosszabb ideig vagy nagyobb dózisban még labilisabbá teszik a betegeket, és növelik az öngyilkosság kockázatát. Igaz-e ez?
Statisztikai szinten ez egészen biztosan nincs így. Kissé kifacsart példát mondok, de a lényeg érthető lesz belőle: a daganatos megbetegedések elleni szereket a daganatos betegek szedik, vagyis ha valaki megnézi a halálozási statisztikákat, akár azt a következtetést is levonhatja ezekből, hogy ezek a szerek daganatokat okoznak. Ez viszont nyilvánvalóan csak látszólagos és félrevezető ok-okozati összefüggés, a statisztika rossz értelmezése. Aki depressziós, fokozottan veszélyeztetett, és sokkal komolyabb öngyilkossági rizikónak van kitéve, mint aki nem depressziós. Kivételes esetekben természetesen előfordulhat, hogy valaki indirekt módon rosszabbul lesz a terápia mellékhatásaként. Olyan is történhet, hogy mivel a gyógyszerek nem hatnak azonnal, és nem igazolják a beteg várakozásait, emiatt még kétségbeesettebbé válik. Olyan gyógyszer azonban nem létezik, ami elkezdi mozgatni a beteg kezét, és előszedeti vele a szekrényből a veszélyes mérget vagy a revolvert. Egyes kábítószerek hatására elveszítheti valaki a józan ítélőképességét, de az antidepresszánsoknak nincs ilyen hatásuk. Meggyőződésem, hogy az említett összefüggések csak látszólagosak vagy indirekt jellegűek. Ezzel szemben vizsgálatokkal igazolt tény, hogy az öngyilkosság kockázata, illetve a tényleges öngyilkossági halálozás aránya is sokkal inkább a nem kezelt depresszióban növekszik meg. Az említett benzidiazepinek egyébként nem depresszió elleni, hanem köznyelven nyugtató, tüneti szorongásoldó gyógyszerek, amikkel a legnagyobb gond az lehet, hogy hozzászokás, függőség alakulhat ki, amivel foglalkozni kell, míg az antidepresszív gyógyszereknél ez a probléma nem áll fenn.
Említett egyéb terápiás lehetőségeket is…
Például az alvásmegvonás igazoltan hatékony technológiának számít. Ezt a módszert hetente egyszer-kétszer lehet alkalmazni akár teljes, akár részleges formában: ilyenkor azt javasoljuk a betegnek, hogy próbáljon meg valamilyen tevékenységgel megtölteni egy éjszakát teljesen alvásmentes formában, vagy részlegesen, az alvás második fázisának megvonásával. Utóbbi esetben az az instrukció, hogy a megszokott lefekvést követően jóval korábban keljen fel, és megtervezett tevékenységgel töltse el az időt. Mindez igazolt kompenzáló mechanizmusokat indít el az idegrendszerben, ami jótékony hatást gyakorol a betegekre. Vagy ugyanígy hatékony lehet a fényterápia is, főleg az őszi-téli periódusban, amikor gyakrabban mutatkoznak depressziós tünetek. Ebben az esetben bizonyos spektrumú, a nap fényét utánzó plusz fényforrás napi alkalmazásának van jól igazolt, bizonyított terápiás effektusa. Persze a legjobb, ha a beteg télen is el tud utazni valami napfényes helyre, de ezt érhetően nem mindenki engedheti meg magának.
Gyógyítható-e véglegesen a depresszió, vagy élethosszig tartó, időről időre kiújuló állapotról beszélünk?
Ezt általában nem lehet előre tudni, és a beteg aktuális állapota alapján nem is tudjuk megítélni. Vannak betegek, akiknél életük egy adott pontján sok negatív esemény, stressz hatására megadja magát az idegrendszer, és ez az állapot ördögi körként depresszióba torkollik. Ezt a helyzetet a megfelelő gyógyszeres, pszichoterápiás kezeléssel sikerülhet egyenesbe hozni, és amennyiben magának a betegnek is jobb rálátása lesz arra, hogy mi okozhat gondot neki, végleges gyógyulás is bekövetkezhet. Még akkor is, ha egy darabig fenntartó kezelést alkalmazunk a visszaesés megelőzése érdekében. Vagyis a válasz teljesen egyértelműen igen. Ugyanakkor más páciensek a fokozott hajlam alapján újra és újra depresszióba esnek. Az előző depressziós állapot megléte természetesen mindenki esetében rizikófaktor, vagyis az ilyen emberek fokozott figyelmet igényelnek a hozzátartozók, a barátok részéről. Az ő felelősségük is, hogy az illető beteg hamarabb kerüljön megfelelő szakemberhez, ha ismét kiújulni látszik a betegség.
Mennyire rímelnek egyébként a statisztikák a valóságra azt illetően, hogy hány embert érint a probléma?
Számos elég komoly vizsgálatot végeztek a depresszió kapcsán Magyarországon és nemzetközileg is. Ezek alapján körülbelül minden ötödik embernek van esélye arra, hogy élete során valamikor legalább egyszer bizonyos ideig tartó, már betegségnek, major depressziónak tekinthető állapotba kerüljön. Ez ugyanis egy kritériumrendszer alapján határozható meg, bizonyos tüneteknek bizonyos időn át fenn kell állniuk a diagnózishoz. Ilyen feltétel például, hogy a tünetek legalább két hétig álljanak fent: vagyis az illetőt huzamosabb ideig nagyon határozott, tartós rosszkedv kerítse hatalmába, képtelenné váljon átélni a mindennapi életben az örömérzetet, ami előzőleg megvolt. És vannak fizikai tünetek is: étvágytalanság, fogyás, alvászavar, kellemetlen és nehezen magyarázható testi tünetek. A gondolkodásmód is megváltozik: az illető negatívan látja a dolgokat, önmagát, a jövőjét, egész komolyan megjelenő öngyilkossági fantáziák, halálvágy jellemzi, netán meg is próbálkozik végezni magával, esetleg kedélyjavítás, szorongásoldás célból különböző szerekhez, elsősorban alkoholhoz nyúl. A felsoroltak mind-mind a tünettan részei. A kérdésre visszatérve: élete során az emberek mintegy 20 százalékát érinti a probléma, amennyiben szűkítjük az intervallumot, egy hónap alatt 7-8 százalék a kockázat. Vagyis az arányok nem alacsonyak. De nem is ismernek fel minden esetet, és ha igen, az sem garancia arra, hogy a beteget kezelik, vagy megfelelően kezelik. Ez tehát csak a jéghegy csúcsa.
