Mi történik akkor, ha nem valamire, hanem valakire vagyunk „rászokva”? Gelsei Bernadett addiktológiai konzultánssal, párkapcsolati tanácsadóval készített interjúnkból kiderül, az ilyen helyzetek sokkal gyakoribbak, mint hinnénk – rengeteg érintett ugyanis maga sem gondol bele abba, milyen idegőrlő harapófogóban éli mindennapjait…
Mit értünk társfüggőség alatt, mikor nevezhető valaki társfüggőnek?
Egy párkapcsolat tulajdonképpen olyan, mint egy egyenlő szárú háromszög: az egyik csúcsában vagyok én, a másikban te, a harmadikban mi. Egy kapcsolat úgy működtethető jól, ha mindegyik oldalra kellő figyelmet helyezünk, és nem borul el, tehát egyensúlyban van. A függő esetében nincs én, csak a te és a mi marad, minden fókusz a társára terelődik: az illető a társa hangulatától, érzelmi állapotától teszi függővé saját hangulatát, érzelmi állapotát. Ez hosszabb távon nagyon megterhelő, hiszen önmagunkkal is egyensúlyban kell lennünk ahhoz, hogy egy kapcsolatban megfelelően működni tudjunk. Ilyenkor viszont arról van szó, hogy a társfüggő lemond a saját belső vagy fizikai igényeiről a másik vagy a közös javára.
Azért minden kapcsolatban előfordul, hogy néha elbillen ez a bizonyos háromszög…
Természetesen, sőt, eleinte teljesen normális is az ilyesmi, amikor még hevesen dúl a szerelem. Ugyanígy akkor is, ha az egyik félnél történik valami jelentős krízis vagy életesemény, például haláleset a családban: ilyenkor háttérbe szorítjuk magunkat, és fordított esetben mi magunk is ezt várjuk el. Hosszabb távon viszont váltakoznak az én-te-mi időszakok. Ha például az egyik fél fejlődik, akkor ezzel párhuzamosan az, aki lemond magáról, nem fog tudni fejlődni. Ennek következtében keletkezik egy szakadék is a partnerek között. Vagyis sok probléma alakul ki, ha az történik, hogy az egyik fél nem képes elmondani, mit szeretne, és kerüli a konfliktusokat. „Nekem jó, legyen, ahogy te akarod” – mondja, pedig közben megfogalmazza, mit akar, de képtelen ezt asszertíven kommunikálni a másik felé. Pontosan itt csúszik el az említett egyensúly.
Tudná gyakorlati példával érzékeltetni, jellemzően milyen helyzetekben alakul ki ilyen egyensúlytalan állapot?
Amennyiben az egyik fél szerhasználó, kimondottan gyakran jön létre ez a helyzet: a vele együtt élő partner felveszi a másik ritmusát, és az egész életét annak szenteli, hogy az ő párja alkoholista vagy drogfüggő. Egy ilyen kapcsolatban mindig a másikon van a fókusz, miközben ő is tönkremegy benne. De egyébként nem kell feltétlenül függő ehhez, mert egy nárcisztikus személy is könnyen be tud vonzani társfüggőségre hajlamos partnert: olyat, aki alázatos, aki mindent megtesz, hogy neki jó legyen, azzal a felkiáltással, hogy „ha neki jó, akkor nekem is jó”. Pedig nekünk csak akkor jó, ha neki is és nekem is jó. A társfüggő viszont túlzott felelősséget vállal át a párjától – olyan felelősséget is, amivel a másiknak kellene megküzdenie. Eközben pedig magáért nem vállal olyan felelősséget, amit viszont vállalnia kellene. Erre klasszikus példa az alkoholista férj esete, aki az esti italozás miatt nem tud reggel dolgozni menni, a hozzátartozó pedig ír a főnöknek, és exkuzálja magát a függőt. De az is jellemző, amikor elhangzik egy „azért iszom minden este, mert te elviselhetetlen légkört teremtesz számomra”-féle mondat, a társfüggő pedig elhiszi ezt.
Tehát minden ilyen helyzethez két emberre van szükség.
Így van. A társfüggők jellemző félelme, hogy őket önmagukért nem lehet szeretni, csak ha gondoskodnak a másikról, minden pillanatban nagyon figyelmesek, és úgy intézik, hogy nélkülözhetetlenek legyenek a partnerük számára.
Oda-vissza is kialakulhat efféle függés eltérő hangsúlyokkal?
Jellemző, de nehezebben felismerhető történet a munkafüggők partnereinek esete. Pedig tipikus helyzet pedig ez is: tradicionális családi szerepek, a férfi rengeteget dolgozik, és elvárja, hogy legyen rendezett a háttér. Vagyis a nő otthon marad, akár volt karrierje, akár nem, és intézi a gyerekek ügyeit, a lakást, a konyhát. Ez egy őrületesen kiszolgáltatott helyzet mindkét oldalon: a nő anyagilag függ a másiktól, a férfi pedig szabályosan éhen halna, nem tudna mosni, vasalni a nő nélkül. Rengeteg történettel találkoztam, amikor ilyen munkafüggő férj mellett a feleség gyűjtötte a blokkokat, a férj pedig nagy kegyesen eldöntötte, hogy kifizeti-e az adott számlát vagy sem. Vagyis sok efféle kapcsolatban nagyon kemény érzelmi bántalmazás is társul az egyes szerepekhez, méghozzá egy idő után kölcsönösen, hiszen mindkét fél érzi, hogy valami nem stimmel. Jelen példánkban a feleség is, csak éppen nem képes kilépni ebből. Ez szintén kulcsfontosságú: a társfüggőségnél mindig jelen van a kapcsolatban valamilyen formájú érzelmi bántalmazás. Szenvedek, mert megfojtanak, de közben én is fojtok.
Feltételezem, e bántalmazó magatartások nem is mindig tudatosak…
Létezik olyan kontroll, amit direkt, tudatosan csinálnak, és van, ami ösztönösen jön. A társfüggő sem tudatosan csinálja azt, amit csinál, mert ez a viselkedés mindig valamilyen gyermekkori, sérült kötődési mintázatra vezethető vissza: vagy túlóvó vagy feltételekhez kötött szeretetre.
Mi jelentheti a kiutat ebből a helyzetből?
Az emberek jellemzően általánosabb párkapcsolati problémák miatt fordulnak szakemberhez ilyenkor, amikor már azt érzik, hogy nagyon erősen eltávolodtak a másiktól, szenvednek ettől, és nem tudják, hogyan közelítsenek. Ha pedig mégis sikerül, tiszavirág-életű lesz a próbálkozás. De ilyenkor már szinte mindig a kapcsolat vége felé járnak.
Vagyis szinte törvényszerű, hogy az ilyen kapcsolat szétrobban?
Szintén tapasztalatból mondom: ezeket a kapcsolatokat csak akkor lehet megjavítani, ha a másik fél is felismeri a problémát, nem kizárólag a társfüggő. Ha csak egyoldalú a felismerés, az szinte minden esetben szakításhoz vezet. Ellenkező esetben lehet javítani, de sajnos ilyenkor is ez a ritkább. Talán furcsán hangzik, de szerhasználati probléma esetén nagyobb az esély erre, mint például viselkedési addikció, így például munkamánia esetén, a viselkedési függőségekben szenvedők ugyanis nehezen látnak rá önmagukra.
Az elmondottak alapján azt gyanítom: ez a problémakör lényegesen több embert érint, mint amennyit beszélünk róla…
A társfüggőség nagyon gyakori. Úgy gondolom, az is közrejátszik ebben, hogy régebben, amikor még léteztek nagycsaládok, sok teher lekerült a vállunkról, szemben a mai mikrocsaládokkal, amikor az anya is, az apa is dolgozik, és nagyon elfáradnak az egzisztenciális biztonság megteremtésében. Ilyenkor már nem igazán jut energia a tudatos önvizsgálatra, a belső önfejlődésre, ami nagyon nehéz. „Ugyan már, a nagyanyám is ezt csinálta” – legyintünk ilyenkor. Persze, csak a nagyanyánk mellett ott voltak a rokonok, és nem maradt ennyire magára, mint mi.
A szakember miként tud segíteni?
Megoldásközpontú és kognitív tanácsadással. Utóbbi során a sérülékenységeket, sémákat, gondolati torzításokat vizsgáljuk meg, ezeket keretezzük át, a társfüggő ugyanis sokkal tágabb határokat húz, mint amit egy biztonságos, normális esetben meghúzunk. Ilyenkor folyamatos tanulásra van szükség azt illetően, mit torzított el ő maga, vannak-e negatív automatikus gondolatai, mit lehetne másképp csinálni. A megoldásközpontú terápia pedig arra helyezi a hangsúlyt, hogy előfordul-e a kapcsolatban, amikor jól kezeli a helyzetet, szűkebb határt tud húzni, nemet tud mondani, és ezeket a mintákat kell erősíteni. Nagyon sokat segíthetnek a különböző sorsközösségek, önsegítő csoportok is.
