Erőszakos, durva világban élünk – szól a közhely, amit mindenki unalomig ismer. De vajon valóban így van? És egyáltalán természetes, ösztönös viselkedésről van-e szó vagy tanult szokásokról, amikor valaki agresszióval oldja meg a konfliktusait? Medveczky Kata tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk a témáról.
Alapvető, velünk született érzés-e a düh, és tényleg ösztönös-e az ennek talaján szárba szökkenő agresszió, vagy sokkal inkább tanult mintákról beszélünk?
A düh mögött általában félelem, szorongás húzódik meg, nagyon sokszor ezt fedi el a düh. Ennek oka, hogy bizonyos helyzetekben adekvátabb dühösnek lenni, mivel megfelelőbb eredményt érünk el, mintha megmutatnánk, hogy félünk. Szociálisan a környezetünk is erre tanít bennünket: hogy a félelmet kimutatni ciki, és azzal nem nyerünk, ha megmutatjuk őszintén, hogy mit érzünk. Emellett ráadásul bizonyos helyzetekben kifejezetten hatásos is lehet a düh, tehát az ember megtanulja, hogy van jó oldala is. Ezek a tapasztalatok is csak azt erősítik bennünk, hogy van értelme kifejezni a dühöt. Ami az agressziót illeti, az agyunk legprimitívebb része, az úgynevezett hüllőagy akkor lép működésbe, ha szorongatott helyzetbe kerülünk. A felsőbbrendű agy ilyenkor kikapcsol, és a testünk háromféle reakcióból választhat: vagy támadunk, vagy elmenekülünk, vagy lefagyunk. Ezek mind ösztönös lépések, hiszen régen ezek biztosították a túlélést egy vérre menő szituációban. Vagyis ha a kisagy e funkcióját nézzük, az agresszió veleszületett hajlam az emberben, amellett, hogy tanult minta is.
Mint ahogy az is tanult minta, hogy nem ütöm meg a másikat, ha nem értek egyet vele?
A különböző történelmi korszakok során mindig más minták érvényesültek, és ezek közül ma is nagyon mélyen belénk vésődtek az elfogadottak. A konfliktusok, stresszhelyzetek megoldásának minőségi színvonala ezektől is nagyban függ: rendkívüli helyzetet leszámítva a támadás ma már nem elfogadható reakció, de az említett primitív mechanizmusok ott vannak bennünk, és ha valakinél elszakad a cérna, működésbe is lépnek. Amennyiben csak így tudok reagálni egy stresszes helyzetben, az természetesen a gyerekeimnek is mintát jelent: megerősödik bennük, hogy ez rendben van, egy ilyen szituációt ezen a módon kell kezelni. Ezen a téren Albert Bandura kísérletei meghatározók, aki különböző erősségfokozatú modelleket mutatott gyerekeknek, jellemzően emberekkel és bábukkal. Különböző csoportokat hozott létre, attól függően, hogy a modell az agresszív viselkedése után milyen megerősítést kapott: jutalmat, büntetést vagy semmit. Ezek során bebizonyosodott, hogy azok a gyerekek utánozták leginkább az agresszív modelt, ahol a modell jutalmazásban részesült, kólát vagy édességet kapott. Az obszervációs, azaz megfigyeléses tanulás hatékonyságát növeli, ha a gyermek a modell, például a szülő iránt pozitív érzelmeket táplál. Az utánzó oldalát tekinteve pedig az inkompetencia, a dependencia növeli a modell-követés valószínűségét. Vagyis nagyon fontos, mit látnak a gyerekeink.
Miként hat a hormonrendszer a tanult minták előhívására? A legtöbb erőszakos bűncselekményt földrajzi helytől függetlenül fiatal férfiak követik el, akiknél éppen tetőzik a tesztoszteronszint.
A hormonrendszer is közrejátszik abban, hogy előjönnek az említett primitív mechanizmusok, éppen ezért fontos kisgyermekkorban a látott és tanult minta. Ilyenkor van mihez nyúlni, többféle példa sorakozik a megküzdési repertoárunkban, amelyek közül választhatunk, dönthetünk. Akkor van baj, ha valakinek nincsenek ilyen alternatívái. Ezeket ugyanakkor meg lehet tanulni, de sokkal nagyobb erőfeszítést jelent annak, aki soha nem látott mást maga körül. Az agresszív reakciókon csakis tudatossággal lehet uralkodni, és már az is nagyon fontos, ha valaki felismeri, hogy neki ezzel gondja van, nem tudja szabályozni, kontrollálni az érzéseit. Ugyanis sok esetben arról beszélünk, hogy gondolok valamit egy adott helyzetről, de ez már nem is tudatosul, csak automatikusan jönnek az előítéletek, előfeltevések: „ezt akarja”, „azért akarja”, satöbbi. A gondolataink meghatározzák az érzéseinket, a negatív gondolatok negatív érzéseket keltenek, ezek pedig negatív viselkedési mintákban fejeződnek ki. Ez a kör úgy változtatható meg, ha a gondolataimat kezdem el megváltoztatni. Ennek hatására az érzések, viselkedési reakciók is mások lesznek.
Ez azért felnőttként aligha könnyű…
Mint mondtam, óriási tudatosság kell hozzá, de elszántsággal, akaraterővel lehet eredményt elérni, akár szakember segítségének igénybe vétele mellett is. Az egyes viselkedési helyzetekre léteznek sémák: a nem működő, mal-adaptív sémákat kell átírni adaptív, működőképes sémákká. Ez már csak azért is fontos, mert ellenkező esetben komoly problémák származhatnak abból, ha valaki nem képes fékezni az indulatait, és mindez rá is rossz hatással van.
Az agresszió tehát arra nézve is káros, aki alkalmazza?
Pontosan. Mindjárt azért is, mert a negatív önképet erősíti: a felettes én – a lelkiismeret, az ideálok, a szülői parancsok helye – egy kirobbanó tesztoszteronszintű, fiatal és ereje teljében lévő férfiban is megszólal, hogy ezt a helyzetet bizony akkor sem így kellett volna kezelni. A düh tehát rombol, hiába mondják gyakran, hogy néha szabadjára kell engedni, mert különben belülről emészt fel. Ezzel az a baj, hogy ha ezzel a felkiáltással én folyton, kontroll nélkül szabad folyást engedek az indulataimnak, ez csak megerősíti, hogy ez egy jó minta. Ráadásul az emberek többsége ilyenkor még később is szítja magában a tüzet, utólag úgy vezetik le magukban az adott helyzetet, hogy folyamatosan kántálják tovább a maguk igazát, a saját gondolataikat: „de akkor is nekem van igazam”, „nem igaz, hogy nem érti”. Ennek hatására a történések emléke felerősödik, és még nagyobb lánggal csapnak fel az indulatok. Ilyenkor beszűkül az egész tudatállapot, és csak a saját nézőpontból tudunk tekinteni az érzelmileg megterhelő helyzetre, képtelenek vagyunk objektíven szemlélni, mi történt. Ez pedig előbb-utóbb mókuskerékbe torkollik. Az ilyesmire hajlamos ember képtelen változtatni, és nemcsak nehezebben éli meg, hanem gyakran észre sem veszi a jó dolgokat.
Mennyire életszerű, hogy már kiskorunktól azt neveli belénk a környezet, hogy sosem szabad agressziót alkalmazni? Nem lehet ez probléma egy említett rendkívüli szituációban, például amikor támadás ér bennünket, és a büntetőjog is lehetővé teszi, hogy akár erőszakkal is megvédjük magunkat vagy másokat?
Ezekben a szituációkban a hüllőagy kapcsol be, éppen ezért teljesen életszerű, hogy a gyerekeket már az óvodában is az agresszió teljes mellőzésére nevelik. Egy olyan helyzetben ugyanis, ahol a testi épségünk vagy az életünk forog veszélyben, az ösztöneink veszik át az irányítást. Vagyis arra, hogy egy ilyen helyzetben védje meg magát a gyerek, ha nem tud elmenekülni, senkit sem kell megtanítani, mert jön magától, éppúgy, ahogyan levegőt venni sem kell külön megtanítani senkit. Arra viszont külön kell megtanítani őket, hogyan oldják meg méltó módon, emberként a felmerülő konfliktushelyzeteket. Elsőként felismerni és megfogalmazni a saját igényemet. Aztán felismerni a másik igényét, ehhez szükséges a nézőpontváltás képessége. Hogyan veszem észre, hogy a másiknak valamire szüksége van? És igenis az a helyes, hogy a gyerek egy vitás helyzetben, ha úgy érzi, egyedül nem képes megoldani, akkor segítséget kér a felnőttektől, nem pedig erőszakot alkalmaz. Persze az is fontos, hogy a szülő vagy az óvónéni ebben a helyzetben ne bíróként, hanem mediátorként lépjen fel. Vagyis a szerepe elsődlegesen nem az lenne, hogy megmondja: Pistikénél volt előbb a piros autó, ezért most Pistike játszik vele, hanem hogy meghallgassa, megértse a feleket, és hagyja nekik, hogy kitalálják, mi lenne nekik a legjobb. Higgyük el: a gyerekek akár már 3-4 évesen is képesek kitalálni ezt. Ezekben a helyzetekben az a fontos, hogy meghallgassuk és megértsük őket, és lehetőséget hagyjunk nekik elmondani, amit szeretnének. Ezzel tanítjuk meg nekik azt, hogy hogyan lehet empátiával, békével, szeretettel együtt, egymással élni.
