A konyhasó, azaz a nátrium-klorid élettani jelentőségével mindannyian tisztában vagyunk. Pár évvel ezelőtt a só gyógyhatásaival, veszélyeivel kevesen foglalkoztak – kivéve azt a tényt, hogy a túlzott sóbevitel magas vérnyomás esetén káros hatású lehet.
A „pokol” akkor szabadult el, amikor egyesek elkezdtek aggódni a sóban található egyéb anyagok miatt. Mintegy 10 éve meglepő jelenségnek lehettünk tanúi a gyógyszertárakban: egyesek kilószámra vásárolták a konyhasót - az élelmiszerbolti árnál drágábban. Az ok az volt, hogy körlevelekben, internetes fórumokban futótűzszerűen terjedt: a bolti konyhasó veszélyes méreg, mert nátrium-kloridon kívül kálium-kloridot is tartalmaz. A rémhírkeltők szerint Magyarországon a konyhasót kálium-kloriddal (szándékosan) „szennyezik”. Még mielőtt kitérnénk arra, hogy tényleg veszélyes-e a KCl, szögezzük le, hogy a konyhasó több mint 99%-a NaCl. Hogy miért nem 100%? Hát azért, mert a konyhasó általában kősóból készül, ami a tengerben oldott só kikristályosodásával keletkezett. A tengervízben pedig (jóllehet az oldott sók zöme NaCl) más sók is vannak, így KCl is. Ezt követően hazai mérési eredmények cáfolták, hogy a konyhasók magas káliumtartalmúak lennének, sőt, arra is fény derült (ami a kollégáknak nem meglepő): a patikai só összetétele ugyanolyan, mint az élelmiszerboltban kapható konyhasóé.
De hogy miért lenne több KCl a „bolti” sóban, mint a patikaiban? A konteóhívők szerint azért, mert a „betegséggyártók” érdekében szisztematikusan mérgeznek bennünket – például azért, hogy több gyógyszert el lehessen adni. Természetesen ebből semmi nem igaz, mint ahogy abból sem, hogy aggódnunk kellene a sóval bevitt kálium miatt – még akkor sem, ha csökkentett nátriumtartalmú sót fogyasztunk. Sajnos, jóval több NaCl-ot fogyasztunk, mint amennyire szüksége van a szervezetünknek – ez ad létjogosultságot a nátrium-csökkentett sóknak. Az élettani konyhasóigény 4-6 g/nap, ezzel szemben az átlagfogyasztás 14-18 g/nap. Számos vizsgálat igazolja, hogy a nátriumbevitel mérséklése csökkenti a magas vérnyomást, de azt is meg kell jegyezni, hogy az így elérhető eredmény mérsékeltebb, mint azt a nátriumfogyasztás mérsékléséért küzdők egy része gondolja. A „normál” konyhasók és a csökkentett nátriumtartalmú sók ésszerű fogyasztása veszélytelen, a túlsózás pedig a fokozott nátriumbevitel miatt veszélyes, nem a „káliumtúladagolás” okán. Egy jól működő vese könnyedén eltávolítja a sóval bevitt káliumot.
A konyhasóval kapcsolatos ijedelmet tovább fokozták azok az álhírek, amelyek szerint „Uniós előírás a gyártók számára, hogy az étkezési sót megadott mennyiségű tapadásgátló anyaggal, kálium-cianáttal kell kezelniük. Ezek azok a mérgek, amelyekről lassan tudomást szerez a közvélemény.” A valóság az, hogy az étkezési só tényleg tartalmazhat (ferro) cianidot, mégpedig kálium-ferro-cianidot (E 536), kalciumferro- cianidot (E 538) vagy nátrium-ferro-cianidot (E 535). Azonban a ferrocianid közel sem azonos a cianiddal (sem a cianáttal), és a fő különbség az, hogy előbbi vegyületek egyáltalán nem mérgezőek kis dózisban, míg a cianidok (pl. a ciánkáli, azaz a kálium-cianid) halálos mérgezést is okozhatnak. A ferrocianidok (megfelelő, ésszerű mennyiségben) nem mérgezőek, melegítve sem, szinte teljes egészükben távoznak a vizelettel és széklettel. Az említett ferrocianidok egyébként nem kötelező alkotóelemei a konyhasónak. Ezeket az anyagokat csomósodásgátlóként használják, a (vélt?) fogyasztói igények kielégítésére.
Ezek a rémhírek egyenesen megágyaztak azoknak a jóval drágább sóknak, amelyeket himalájai, parajdi stb. címkékkel vásárolhatunk meg. Ezek közös jellemzője, hogy finomítás nélkül kerülnek forgalomba, a fehér NaCl-kristályokon kívül egyéb anyagokat tartalmaznak, ezért szürkék vagy rózsaszínűek. A magasabb árhoz a gyógyhatás ígérete is dukál: „energiaadó, kiegyenlítő, semlegesítő és salaktalanító hatású, támogatja a szervezet öngyógyító erejét a homeosztázist, ezért a természetes kristálysó mindennemű betegségre pozitív hatással van”. Mindez nyilvánvalóan alaptalan, hiszen a himalájai és a parajdi só elsősorban organoleptikusan különbözik a „normál” sótól. Persze van, amikor ez lényeges, hiszen bizonyos ételekhez ezek jobban passzolnak – de nem a gyógyhatás miatt... A himalájai só karrierje az 1990-es években, Németországban kezdődött, ahol egy Peter Ferreira nevű „kutató” csodás hatásaira, egészen különleges összetételére hivatkozva nem kis hasznot generált forgalmazásából. Aztán persze kiderült, hogy ahogy ilyenkor szokás, az egész nem más, mint parasztvakítás: a Himalája só nem is himalájai, 98%-a – csakúgy, mint az európai kősóké – nátrium-klorid, és a maradék 2% sem tartalmaz olyan különleges anyagokat, amitől csodás hatásokat várhatnánk. A kezdeti reklámokban megjelenő „84 komponenst” soha, senki nem tudta kimutatni. Különleges színét pedig egy egészen közönséges anyag, a vas-oxid adja.
A parajdi sóbánya nemcsak az onnan kibányászott sót vásárlók, hanem a krónikus légúti betegségekben szenvedők körében is ismert. Közülük sokan járnak oda barlangkúrákra, és sokan az állapotuk javulását tapasztalják. Ez az ún. szpeleoterápia, amely során a barlangok, sóbányák különleges klímáját használják fel légúti megbetegedések gyógyítására. Hogy pontosan miért hasznos a barlangi levegő a krónikus légúti betegeknek, köztük az asztmásoknak, nem teljesen világos. Lehetséges, hogy a virágportól és egyéb környezeti szennyezőktől mentes levegő van kellemes hatással, de a nedves levegőben a párában oldott sóknak is lehet kedvező hatása. Ha páracseppek oldott sót tartalmaznak, az a hörgőkben hígabb, felköhöghető váladék képződéséhez vezet – bizonyos légúti betegségeknél ez előnyös lehet. Asztmások számára kedvező, hogy a föld alatti hőmérséklet gyakorlatilag állandó. A hőmérséklet változása (különösen hideg, száraz levegő belégzése) hörgőszűkületet, az asztmás panaszok súlyosbodását okozza. Ha a beteg tartósan állandó hőmérsékletű, párás levegőt lélegez be, panaszai enyhülhetnek. A szpeleoterápia kelet-közép-európai specialitás, a legnépszerűbb terápiás sóbányák közé tartozik a lengyelországi Wieliczka és az erdélyi Parajd. Ezeket a bányákat hosszas tartózkodásra alkalmassá tették, kórházat, játszóteret, éttermet, kápolnát stb. alakítva ki a bánya mélyében. Bár a krónikus légúti betegségben szenvedők tapasztalati kedvezőek a szpeleoterápiás kezelésekkel kapcsolatban, ugyanakkor a hatásossággal kapcsolatos modern vizsgálatok még hiányoznak. Gyakran a szpeleoterápia szinonimájaként említik a haloterápiát (száraz sóterápia), azaz a só terápiás célú belégzését, jóllehet a két módszer között vannak különbségek. A szpeleopterápia során párás levegőt lélegez be a beteg, a haloterápia viszont száraz sóterápia. A Salt Therapy Association kétféle, ember alkotta környezetben végzett száraz sóterápiát különböztet meg, attól függően, hogy a kezelés során használnak-e ún. halogenizátort. Az aktív sószobákban halogenizátor található, amely miniatűr száraz sórészecskéket juttat a légtérbe. A halogenizátor a nátrium-kloridot mikrométeres nagyságú részecskékké aprítja, majd ezt a légtérbe juttatja. Ezt a száraz sóterápiát haloterápiának nevezik. A haloterápia a szpeleoterápia során nyert tapasztalatokon alapul, az első halogenizátorokat a Szovjetunióban állították elő az 1980-as években. A passzív sószobák falát sótéglákkal burkolják, de halogenizátort nem alkalmaznak. Ezek légterében nincsenek mikroméretű sókristályok, hiszen a sótéglákról a már tárgyalt ionkötések miatt részecskék önmaguktól nem „szakadnak le”. Ezeket a passzív sószobákat néha úgy tervezik, hogy a légáramlás, a páratartalom (a sószobákban ezért vannak sóoldattal teli edények) és a hőmérséklet szabályozásával barlangokhoz hasonló mikroklímát alakítsanak ki. A passzív sószobák a természetes sóbarlangokban folytatott szpeleoterápiát próbálják imitálni, azonban a föld alatti természetes környezet különleges körülményei (légnyomás, a levegő tisztasága, összetétele, hőmérséklete, a légmozgás, a páratartalom és egyéb tényezők) nem reprodukálhatók az ember által létrehozott környezetben. Ettől függetlenül a „sószobáztatás” népszerű és profitábilis, jóllehet a passzív sószobáktól a betegek sem számíthatnak semmilyen előnyös hatásra.
A passzív sószobákkal nagyjából ekvivalensek a barkácsboltokban is megvásárolható sólámpák, bár a reklámok ennél többet ígérnek: „a sólámpa persze egészségesebbé teszi az otthonod levegőjét (...), negatív töltésű ionokat ad le a szoba levegőjébe, így a szobában sokat tartózkodó személyek energiaszintje is növekszik, és enyhülhetnek egyes egészségügyi problémáik (légúti megbetegedések, vérnyomás problémák, reuma) (...) biofizikai tulajdonságai pozitívan hatnak a közérzetünkre”. Ez utóbbi akár igaz is lehet, hiszen a derengő fényt kibocsátó kőtömb kellemes hangulatvilágítás lehet. Az összes többi azonban nem: kémiailag nonszensz a negatív ionok leadása. A NaCl kristályrácsos szerkezetű anyag, és az ionokat olyan erős ionkötés tartja össze, hogy nem képzelhető el, hogy a negatív töltésű kloridionok „elkóboroljanak”. A gyógyító hatásokat pedig természetesen nem igazolta senki – és a józan ész alapján nem is léteznek.
A legújabb „sós divat” az orröblítés – ez esetben azonban tudományosan is alátámasztott módszerről van szó. Az orrüreg átöblítését számos fül-orr-gégészeti és egyéb szakmai ajánlás is javasolja. Előnye, hogy eltávolítja az orrváladékot, az orrüreg átjárhatósága anélkül javul, hogy hatóanyagot tartalmazó orrsprayt kellene használni. Ha mégis szükséges gyulladáscsökkentő vagy érszűkítő spray, a tiszta nyálkahártyáról sokkal jobban felszívódik, így jobban kifejti hatását. Légúti allergiában pedig azért hatásos a rendszeres, napi 2-3-szori öblítés, mert a sós víz lemossa a nyálkahártya felszínéről az allergéneket és az allergének hatására termelődő gyulladásos mediátorokat, így a tünetek csökkennek. Orröblítésre leggyakrabban fiziológiás sóoldatot használnak. Fontos, hogy az oldat testhőmérsékletű legyen, mert az ettől eltérő hőmérséklet kellemetlen. A túlságosan meleg oldat ráadásul fokozza a vérbőséget és a dugulást. Divatosak a tengeri sót tartalmazó öblítők, de valójában nincs jelentősége, hogy tengeri-e a só vagy egyszerű, nagy tisztaságú konyhasó. A lényeget tekintve mindegy, hogy mit használunk. Az öblítésre használhatóak sós vizes sprayk, az ezekkel bejuttatható néhány milliliter folyadék azonban nem képes ugyanolyan hatékonyságú öblítésre, mint a nagyobb térfogatú eszközök (edények) segítségével végzett mosás. A biztonságos orrmosáshoz egy megfelelő orrmosó készülék, tiszta víz (legjobb a felforralt és langyosra hűtött csapvíz, mert az biztosan nem tartalmaz kórokozókat és klórt sem) és konyhasó szükséges. Kerülendők a különleges sók (himalája, parajdi), mert azok a nátrium-kloridon kívül egyéb anyagokat, esetenként oldhatatlan részecskéket is tartalmaznak. A legtöbb orrmosó készülékhez vagy mércét, vagy előre kiadagolt sót adnak a számolási hibák elkerülése érdekében (egyébként 1 liter fiziológiás sóoldathoz 1 l vízben 9 g, negyed liter vízben tehát 2,25 g NaCl-t kell oldani). Az orröblítés hasznát klinikai vizsgálatok is alátámasztják. Egy friss elemzés szerint allergiás rinitiszben és krónikus orrmelléküreg-gyulladás esetén az orröblítés jelentősen enyhítette a tüneteket azokhoz képest, akik nem öblíttetek. Felnőttek körében a gyógyszeres kezelés hatásossága növelhető volt orröblítéssel. Gyermekeknél az öblítéssel elérhető javulás nem különbözött jelentően attól, mint amit a gyógyszerekkel el lehetett érni (felnőtteknél a gyógyszeres kezelés hatásosabb volt). Gyermekeknél azt is tanulmányozták, hogy az izotóniás sóoldatnál hatásosabb-e a koncentráltabb (hipertóniás) oldat, és megállapították, hogy 3%-os koncentrációig a hatásosság javul, mert sűrű váladékot jobban fellazítja. Ennél töményebb sóoldat irritálja a nyálkahártyát, alkalmazása nem javasolt.
Dr. Csupor Dezső
2023. április 19.
