Őszintén szólva nagyon. Ő Kolozs megyei gyökerekkel bír, mi pedig valamikor az 1700-as évek elején kikerültünk a Partiumba, Margitára, ez a mai határtól alig 30 kilométerre van, aztán az őseim Debrecenben telepedtek le.
Az ükapám, aki ügyvéd volt, jövőt látott a patikáriusságban, így a dédapámat már gyógyszerésznek adta – ő 1863-ban kapta meg az oklevelét. Ettől kezdve az elsőszülött fiúk ezt a hivatást folytatták. Én negyedik generációs gyógyszerész vagyok – de nekem már nem kellett saját gyógyszertárral bajlódnom, ezt a „terhet” 1950-ben levették a család válláról.
Nehéz kérdés... őszintén szólva nekem is volt tehetségem a képzőművészethez, a rajzhoz. Nagy valószínűséggel meg tudtam volna élni a kézügyességemből, de azért ahhoz, hogy kiugró művész legyek, ez kevés lett volna. Persze lehettem volna művészettörténész vagy régész, mert alapvetően a bölcsészet sem állt tőlem távol. De vonzott az orvoslás is.
Nálam nem erről volt szó... sőt! Huszonhárom évesen diagnosztizáltak nálam egy hematológiai betegséget, ami miatt egy veszélyes műtéten kellett átesnem. Keskeny palló volt... Szóval volt találkozásom a vérrel, és aztán azért, hogy ne betegségtudattal vágjak neki az életnek, visszamentem a hematológiai osztályra dolgozni – kutyaharapást szőrével – mondhatnánk. Akkor komolyan azt gondoltam, hogy klinikai gyógyszerész leszek, úgyhogy mindenféle műtétet végig látogattam, a mellkasi beavatkozástól a szülésig. Végigjártam azokat a helyeket, ahol hasznomat vehetik majd, ha meglesz a diplomám. De végül máshogy alakult a pályám, ’83-ban, amikor befejeztem az egyetemet, nem volt betölthető állás.
A pályámat az egyetemen kezdtem meg mint doktorandusz. A munkám az akkor alakult Helia Társasághoz kötődött, az újkori magyar kozmetikai fejlesztések zászlóshajójához.
Büszke vagyok rá, hogy a máig népszertű Helia D kozmetikai család bölcsőjénél állhattam.
Az egyetemi éveknek a családalapítás, az első gyerekem érkezése vetett véget. Családfenntartóként pénzt kellett keresnem, így pendliző lettem. Ez egy olyan munkakör volt, amiben állandó helyettesként azokban a gyógyszertárakban dolgoztam, ahol a patikus szabadságon vagy táppénzen volt. Az első komoly szakmai és vezetői tapasztalataimat itt szereztem. Megismertem a megye gyógyszertárait, a kollégákat, a jó és a rossz beidegződéseket. Jó iskola volt!
A következő lépcsőfok a megye második legnagyobb gyógyszertárának vezetői megbízása lett. Mai szemmel hihetetlen számokkal: 60 alkalmazott, ebből 11 gyógyszerész! Akkor indult a gyógyszertárakban a számítógépesítés, izgalmas pionír idők voltak.
Újabb nagy ugrás a pályámon, a végzésem után tíz évvel a Szegedi Orvostudományi Egyetem intézetvezető főgyógyszerészévé neveztek ki. Újra strukturáltuk az osztályos gyógyszerellátást, megteremtettük a személyre szabott gyógyszerelés informatikai támogatását. Új infúziós labort adtunk át. Szóval nagyon szép dolgokat csináltunk. Közben doktoráltam, elvégeztem az egészségügyi manager szakot a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen.
1996-ban meghívtak a Heliomed Zrt. kereskedelmi igazgatói állására. Ezzel kezdetét vette a mai napig tartó gyógyszer-nagykereskedői életem. Szépen lépegettem előre a ranglétrán. Eljutottam a vezérigazgatói posztig, a Heliomed pedig a Dél-Alföld meghatározó gyógyszer-nagykereskedőjévé vált.
A PHOENIX 2000-ben megvásárolta a vállalat részvényeit, így én a PHOENIX kereskedői csapatában találtam magam. Olyan emblematikus gyógyszerészekkel dolgozhattam együtt, mint dr. Duha Gabriella, dr. Südy György vagy dr. Küttel Sándor.
Közben értek hívások és kísértések, hogy a munkámat a cég központjában végezzem, de Szeged „nem engedett”. Szeged a mindhalálig szerelem!
Egyrészt volt hozzá egy nagyon jó sztori, amiben persze volt egy jó adag marketing is, de megvolt a valóságalapja, ami minden reklámkampány kulcsa. A történet főhőse Nedeczky néni, akinek férje hajóskapitányként Dél-Amerikában megismerkedett bizonyos indián törzsekkel, akik napraforgó-szárból teát főztek, és ettől kisimult az arcbőrük. A néni is ilyen főzeteket készített, amire aztán felfigyelt a szocialista nagyipar, és olyan mezőgazdasági mellékterméket akartak hasznosítani, mint a napraforgó-szár.
Talán a családi hagyományok miatt, de számomra mindig fontos volt a tudás, a tanulás és ezek patinás intézménye, a Szegedi Tudományegyetem. Itt nem csak doktorálásra, szakvizsgára készültem, de indultam a Rozsnyai Mátyás Emlékversenyeken is, ahol mindig a kiemelt díjazottak között voltam. Az egyik előadásomból született meg a doktorim, a téma a sörélesztő tablettázhatósága volt.
A sörélesztő azért érdekes, mert a normál sütőipari élesztőnél sokkal több nyomelemet és vitamint tartalmaz. A sör leszűrése, illetve a tablettázás után is élve maradnak a gombasejtek, és a lejárati időig megtartják az aktivitásukat. Ezzel lettem második egy „Rozsnyain”, ez lett a doktorim alapvetése és azóta azt is tudom, hogyan kell sört főzni.
Tehát mindig megmaradt a kötődésem az egyetemhez, és aztán a Heliomed idején kerestek meg azzal, hogy lennék-e a Gyógyszerésztudományi Kar államvizsga bizottságának elnöke. Nagyon megtisztelő volt a professzorok közé kerülni. És amikor a legnagyobb egyetemi alapítványt, a Szegedi Gyógyszerészképzés Fejlesztéséért Alapítványt újra kellett strukturálni, akkor is én jutottam a döntéshozók eszébe, amiért szintén nagyon hálás vagyok.
Ez az alapítvány egy rendkívül jól működő rendszer, vannak ösztöndíjaink, külföldi konferenciákra delegáljuk a hallgatókat és oktatókat, informatikai eszközöket szerzünk be, laborokat szereltünk föl. Mivel a PHOENIX a jogutódja az alapítóknak, ezért oroszlánrészt vállal az alapítvány működtetésében.
Stratégiai tanácsadóként segítem a továbbiakban a PHOENIX munkáját. Ezen belül a képzések tartoznak majd hozzám, az előadók kiválasztása, a protokoll, az akkreditáció – ennek hatalmas jelentősége van most a munkaerőhiányos piacon. És így nem csak hogy hasznossá tudom tenni magam, de benne maradok a PHOENIX élő szövetében.
Kalmár András
2025. február 10.