dr. Baranyi Judit

Voltak a felmenői között gyógyszerészek? 

Nem, senki. Engem sem ez érdekelt. 1971-ben, az érettségi után az ELTE francia-orosz szakára jelentkeztem. Mivel ez nem sikerült, elmentem egy patikába dolgozni, gyógyszertári asszisztens jelölt lettem. 

De miért pont oda? A francia-orosz szaktól ez meglehetősen távol áll.. 

Az érettségit követően ismertem meg későbbi férjemet, aki orvostanhallgató volt, ő unszolt, hogy legyen egy „tisztességes” szakmám, jelentkezzem a gyógyszerész karra, hisz nyelveket később is lehet tanulni, a gyógyszerészet mellett. 

Tehát az egészségügyhöz való vonzalmat a szerelem hozta meg? 

Hát igen. Mivel humán beállítottságú voltam, a biológiafizika tanulását szinte elölről kellett kezdenem, de meglett az eredménye, mert első próbálkozásra felvettek a SOTE-ra. Még abban az évben letettem a francia nyelvvizsgát, féltem, hogy ez a tudásom elvész, a sok reál tárgy tanulása közben.

Honnan jött a francia nyelv iránti vonzalom? 

Tatabányán francia tagozatos gimnáziumba jártam. Ma már furcsa belegondolni, hogyan létezhetett egy ilyen iskola egy olyan régimódi bányászvárosban, ahol Jó szerencsét!-tel köszönt mindenki, még a gyerekek is az iskolában. 
Az osztályfőnököm volt a francia tanárom, jobban beszélt franciául, mint magyarul, törte a magyart élete végéig. A családja a ’20-as években vándorolt ki Franciaországba, a háború alatt tértek vissza. 
Igazi tyúkanyó volt, mi voltunk az első gimis osztálya, nagyon szeretett bennünket. A francia mellett rajzot tanított, gyönyörűen festett, portrékat és csendéleteket. Igazi művészlélek volt, akár a férje, aki az Új forrás irodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, hatalmas hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerrel, baráti körrel. Szóval nekünk már akkor nyugatról fújt a szél. 
Akkor még nem sejtettem, hogy az egész életemet, életünket végigkíséri majd a francia nyelv. Többek közt így kerültünk Líbiába is. 

Líbiába? Ez mikor volt? 

1985-ben. 

Az egy kemény időszak volt, a Kadhafi éra! De menjünk vissza az időben, mi történt az egyetem után? 

Harmadéves koromban született meg az első gyermekem, Gabriella. Boldog, de nagyon nehéz időszak volt, mert közben be kellett fejeznem az egyetemet. Hál’ Istennek a szüleim sokat segítettek. 

A férjem 1976-ban végzett, Császáron kapott körzeti orvosi állást, én onnan jártam fel Budapestre tanulni. 
A ’80-as évek elejére visszakerültünk Tatabányára, férjem a szakvizsga után magán bőrgyógyász lett, talán az első az országban, a lakásunkban volt a rendelője. Én a legnagyobb tatabányai gyógyszertárban kaptam állást. 
1979-ben aztán megszületett Otília, 1982-ben pedig Laci. 
Három gyerekkel, az akkori orvos-gyógyszerész fizetésből nehezen lehetett boldogulni, így elhatároztuk, hogy kimegyünk külföldre dolgozni. 
Algériába készültünk a francia nyelvtudásunk miatt, de csak Líbiában volt szabad pozíció, ahol az arab mellett célszerű volt angolul is tudni. Előtte a férjem még letette a röntgen és mammográfia szakvizsgát, én pedig 1984-ben a gyógyszerellátás és gyógyszerügyi szervezés vizsgát, meg persze angolul is tanultunk.

Akkoriban Líbia baráti országnak számított, komoly magyar beruházásokat terveztek, sokan dolgoztak ott annak ellenére, hogy katonai diktatúra volt az országban. 

Kaptunk lakást, meg viszonylag jó fizetést, de aztán amikor a Lockerbie-i merénylet, meg hasonló terrorcselekmények miatt az amerikaiak 1986 áprilisában megbombázták Tripolit, sok külföldi inkább hazatért. 
Nagyon félelmetes volt az egész, az is félő volt, hogy kitör a polgárháború. Az ellenállókat elfogták és nyilvánosan felakasztották Tripoli főterén, amit a TV élő egyenes adásban közvetített. 
Nem mondom, hogy nem volt lelkifurdalásunk a gyerekek miatt, viszont a lányok francia missziós iskolába jártak, és nekünk az volt a fontos, hogy megtanulják a nyelvet. Laci kicsi volt még akkor, és nem sok mindenre emlékszik, de a lányoknál megmaradt a francia nyelv és kultúra szeretete. 

Nem akartak hosszabb ideig kint maradni vagy más országban szerencsét próbálni? 

Két év múlva, amikor hazajöttünk szabadságra, egy rutinműtét során kiderült, hogy a férjemnek tüdőrákja van. A műtét viszont olyan jól sikerült, hogy ő még visszament egy évre Líbiába, én pedig itthon maradtam egyedül, a gyerekekkel. Néha nem is fér a fejembe, hogyan tudtam ezt akkor végig-csinálni. Közben átköltöztünk Tatára a tatabányai rossz levegő elől menekülve, úgyhogy ’87 óta itt élek. Vettünk egy félig kész házat, ennek az aljában nyílt meg az első Capricornus Patika, 1991-ben. 

Egy évvel korábban jött ki a miniszteri rendelet a jogelőd nélküli gyógyszertárak létesítéséről. Pap Endre volt az első hazai magánpatikus. Elmentünk hozzá Csepelre, nagyon kedvesen fogadott, és a látogatás hatására eldöntöttük, hogy megnyitjuk a saját gyógyszertárunkat. 
Minden rendben ment egy ideig, de ahogy teltek az évek, a sok stressz eléggé megtépázta a férjemmel a kapcsolatunkat, így végül szétváltunk, és eladtuk a házat. 
Én egy utcával odébb vettem egy sarki telket egy épülettel, amit le kellett bontani, de öt hónap múlva már megnyitottam az új gyógyszertárat. Épült három orvosi rendelő is a patika mellett, amelyekben egy háziorvos és néhány szakorvos rendelt. 
Óriási erőfeszítésembe került, hogy ez megvalósulhasson, de a mai napig büszkeséggel tölt el, hogy sikerült a saját lábamra állnom, minden nehézség ellenére. 

Közben a lányok Szegeden jártak egyetemre, annak ellenére, hogy ők is humán beállítottságúak voltak, de a férjem presszionálta őket, hogy menjenek a gyógyszerész karra, építsünk gyógyszerész dinasztiát... 
Ezt annak idején sokan gondolták így, amikor megalakult a Magángyógyszerészek Országos Szövetsége, amelynek 1991 óta tagja vagyok. Egy ideig a Komárom-Esztergom megyei szervezet elnöki tisztségét is betöltöttem, 2008-ban pedig életműdíjat kaptam. 

A lányokból végül gyakorló gyógyszerész lett? 

A Capricornus vezetését átadtam Otíliának, a budapesti Vízöntő Patikát, ami a család kötelékében van, Gabriella vezeti. László fiam közgazdászként egy kozmetikai termékeket forgalmazó céget irányít. 

A három gyerektől három unokám van, a legnagyobb a színészi pályát választotta, a kicsik most mennek iskolába, még bármi lehet belőlük, akár gyógyszerész is, annak ellenére, hogy mi nem vagyunk tipikus gyógyszerész család. Például Otília most elhatározta, hogy jelentkezik az ELTÉ-re, francia levelező szakra. Ugyan én sem voltam oda a természettudományos tárgyakért, de a gyógynövény- és drogismeretet, a hatástant például kifejezetten szerettem, ami meg nehezen ment, azt szorgalommal pótoltam. 
A munkám a hivatásom volt, és egyben a hobbim is, nem bántam meg soha, hogy gyógyszerész lettem, annak ellenére, hogy küzdelmes, nehéz életem volt, és rengeteget dolgoztam. Ha újra kezdhetném, biztos többet foglalkoznék a gyerekeimmel, és feltétlenül hagynám, hogy azt csinálják, amihez kedvük van, nem erőltetnék rájuk semmit. 
A mai napig dolgozom, de talán szükség is van rám, hiszen kevés a szakember. 

Azért a pihenésre is jut idő? 

Nem sok, de nagyon szeretek utazni, sokfelé jártam már. Ha egyszer majd újra biztonságos lesz Líbia, szívesen megint végiglátogatnám azokat az ókori romvárosokat, amiket akkor, munkavállalói vízummal láthattam, de egyébként el vannak zárva a turisták előtt: Leptis Magna, Bengázi, Tripoli, Gadámesz, Cyrene varázslatos helyek. Remélem, egyszer még viszontláthatom őket!

Kalmár András

2024. szeptember 18.