Ezzel a misszióval tulajdonképpen egyfajta közszolgáltatást lát el, nem egyszer csalókról, gyógyszerhamisítókról rántja le a leplet. Mi ebben a személyes motivációja?

Szerintem mindenkinek, aki valamihez ért, erkölcsi kötelessége, hogy a tudását megossza embertársaival.
Egyetemi kutatóként oktatom a hallgatókat, de mivel a kutatásokhoz a finanszírozást az adófizetők adják össze, kötelességem is, hogy azoknak is juttassak a tudásból, akik nem járnak egyetemi kurzusra.

Nyilván ez más szintű tudás, mint amit az egyetemen oktatunk, de van egy olyan szintje, amit az átlagfogyasztó is meg tud érteni és fontos is, hogy megértse.
Mert az a helyzet, hogy ha mi nem mondjuk el – és itt mindenki a saját szakterületére gondoljon – akkor majd elmondják azok, akik meg akarják téveszteni a fogyasztót. Én csak gyógyszerész vagyok, de ezzel a problémával minden területen találkozhatunk, a történelmi tévhitek ugyanúgy terjednek az interneten, mint az orrcseppekkel kapcsolatosak – hogy csak egy példát mondjak a közelmúltból.
Fontos lenne, hogy ha valaki találomra elkezd az interneten tájékozódni, akkor ne csak a félrevezető tartalmat találjon, hanem olyat is, ami szakmailag helytálló. Ez volt a fő motivációm... bár tudom kicsit idealisztikusnak hangzik.

Inkább azt mondanám, hogy példaértékű ez a gondolkodásmód.

Én ezt nem az egyéni márkám építésére használom, hanem mindig próbálok valami olyan témát érinteni, ami aktuális, és sokakat érdekel.
Egyébként nem csak az átlagemberek jöttek rá, hogy ez milyen fontos dolog, hanem a Magyar Tudományos Akadémia is felfigyelt rá, és az utóbbi két évben támogatja ezt az oldalt, anélkül, hogy én bárkinél jelentkeztem volna, hogy ezt intézze el nekem.

Hogy indult a történet? Jött egy pillanat, amikor egyszer csak elpattant a húr, mert olyan mennyiségű hamis hírrel, hamis termékkel, tévhittel találkozott, hogy azt mondta, muszáj lesz már végre az emberek fejében világosságot gyújtani?

Pont fordítva történt. A rokonaim, ismerőseim, akik tudták, hogy gyógyszerész vagyok, rendszeresen írtak nekem, hogy ezt olvastam, azt hallottam, ebből mi igaz, mi nem igaz...
És akkor elkezdtem mindennek szépen utánanézni, és a leveleket megválaszolni, és amikor ugyanaz a kérdés már több helyről is befutott, akkor rájöttem, hogy ez így nem gazdaságos.
Ez jó tíz éve volt, akkor jöttek divatba a blogok, ezt ugye ingyenesen lehetett csinálni, és semmivel sem került többe valamit nyilvánosan megjeleníteni, mint elküldeni e-mailben.
Nem volt bennem ilyen hevület, hogy „na majd én megmondom”, sőt, ezt mindig megpróbáltam tudatosan elkerülni, mert ez borzasztóan visszatetsző, és sokakat elrettenthet.
Szerintem mindig úgy kell az emberekhez közelíteni, hogy ha van egy kérdés, akkor arra őszintén, szakszerűen, ugyanakkor érthetően kell válaszolni.
Ha van mód rá, akkor még viccesen is lehet reagálni, de a felsőbbrendű attitűdöt mindig igyekszem elkerülni, mivel az szerintem többet árt, mint használ.

Említette, hogy nem kerül többe blog írni, mint emailt, de ez azért nem igaz. Aki cikket ír, másképp fogalmaz, átgondoltan szerkeszt, fotót választ, föltölt, gondozza a fent lévő anyagokat... Ez sokkal több időt vesz igénybe, mint amibe egy levél megírása kerül.

Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy én szeretem ezt csinálni, egyáltalán nem vagyok mártír, ha valami beindít, jóleső érzés megírnom, örülök, ha gyorsan tudok valamire reagálni, és örülök, ha sokan olvassák a cikkeimet.

De az a beállítottság, amiről beszélgetünk, az tulajdonképpen minden gyógyszerésznek sajátja. Ha bemegyek a patikába, és kérdezek valamit, vagy elmondom, hogy ezt hallottam, azt hallottam, akkor a patikus a legjobb tudása szerint fel fog világosítani. Ön viszont mindenki gyógyszerésze lett, pedig, ha jól tudom, egyáltalán nem állt még a tára mögött, talán csak az egyetemi évei alatt.

Igen, azt nem lehetett megúszni – de nem is akartam. Édesapám is gyógyszerész, rengeteg időt töltöttem gyerekként a patikájában, de később, amikor kutatóvá váltam, akkor világos lett számomra, hogy ez nem az én utam.
Viszont azt is tudom, hogy oktatóként csak akkor lehetek hiteles, ha megőrzöm a kapcsolatomat az emberekkel. Ráadásul gyakorlati tárgyat is oktatok, ez a fitoterápia, ahol a gyógynövényekről és a növényi termékek alkalmazásáról beszélek. Ha nincs fogalmam arról, hogy mi van a piacon, mik a trendek, mit keresnek a betegek, mik a jellemző minőségi problémák, akkor az egész nem ér semmit
Az a szerencsém, hogy már elég sok gyógyszerészt tanítottam és van elég sok gyógyszerész barátom is, ők pedig folyamatosan impulzusokat küldenek. Naponta kapom – pl. messengeren – a kérdéseket és a jelzéseket.
Az igaz, hogy nem találkozom beteg emberekkel a gyógyszertárban, de a fontos dolgok nálam ugyanúgy lecsapódnak, mint a napi szinten a tára mögött álló kollégáknál.

Említette, hogy édesapja is gyógyszerész volt. Marosvásárhelyen született, akkor még javában dübörgött a Ceausescu éra...

Arról az időszakról egész konkrét élményeim, emlékeim vannak, amit – bármennyire is furcsán hangzik – egyáltalán nem bánok.
Annak, aki jólétben nő fel, ahol mindent megkaphat, annak más lesz a küzdési stratégiája. Szerintem abból is sokat lehet profitálni, amikor egy gyerek azt látja, amit én a szüleimen láttam, hogy mennyit kell dolgozni ahhoz, hogy előre jussunk, hogy mi az az áruhiány, hogy nem magától értetődő, hogy amikor csokit akarok, akkor csokit veszünk. Ezek olyan dolgok, amit nem kívánok senkinek, de a magam szempontjából azt gondolom, hogy inkább hasznos volt, mintsem hogy kárt tett volna bennem.
Tizenegy éves voltam, amikor áttelepültünk, édesapám Jakabszálláson helyezkedett el gyógyszerészként, hamarosan gyógyszertárvezető lett, a '90-es évek elején, amikor a privatizáció lehetőséget adott rá, a gyógyszertárat magángyógyszertárrá alakította.
A mai napig, ha belépek egy gyógyszertárba, az illat a gyerekkoromat idézi fel.

Egyértelmű volt, hogy az édesapja nyomdokaiba lép?

A gimnáziumban kiderült, hogy engem leginkább a biológia meg a kémia érdekel, ez főleg a biológia tanáromnak volt köszönhető.
Abban az időben, a '90-es években nem volt olyan nagy választék felsőoktatási szakokból, mint most. Ha valaki a biológia-kémia iránt érdeklődött, akkor vagy biológia tanár, vagy biológus, vagy vegyész, kémiatanár, orvos vagy gyógyszerész lehetett. Ebből én nagyon könnyen ki tudtam választani a gyógyszerészetet, mert érdekelt a gyógyítás, viszont azt, hogy én a betegek testét szurkáljam vagy vágjam, nehezen tudtam elképzelni. Egyértelművé vált, hogy én nem az leszek, aki diagnosztizál, hanem az, aki megmondja, hogy mivel kezeljük a pácienst, ha már tudjuk mi a baj. És ez legalább annyira fontos.

A gyógyszeripart körüllengi egyfajta misztikum és gyakran emlegetik a gyógyszerlobbit is. Nem vádolták meg azzal, hogy valamelyik gyógyszergyár vagy világcég fizetett ügynöke?

Dehogynem, ez a vád többször is elhangzott. Ha valaki nem tud logikusan érvelni az igaza mellett, akkor a legegyszerűbb valamilyen összeesküvés-elmélettel előállni. És ez ellen elég nehéz tiltakozni, mert ha valaki ezt akarja hinni, akkor el is hiszi, hiába mondok bármit is.