Ha jól tudom, Ön volt az első gyógyszerész a családban?

Valóban, én nem a patikában nőttem fel, mint sok más pályatársam, csak otthon gyógyítottam a plüssmacikat, meg a Barbie babáimat.
Jó voltam biológiából és kémiából, orvos akartam lenni, de amikor a pályaválasztásra terelődött a szó, akkor apukám azt javasolta, hogy legyek gyógyszerész, mert szerinte ez nagyon szép szakma, és egy nő gyógyszerészként egyszerre lehet kivételes szakember és boldog magánember. Ő úgy látta, hogy egy nő élete orvosként állandó viaskodás a család és a szakma között.

Aztán az egyetem nagyon érdekesen indult, mert a gólyatáborban hamar kiderült, hogy rendkívül jó közösséget alkotunk. A beiratkozás napján jött a dékán, a HÖK elnök és felsőbb évfolyamok titkárai, és megkérdezték, hogy ki legyen nálunk az évfolyamtitkár. Míg én azon gondolkoztam, hogy az vajon mit takar, a 120 fős előadó utolsó soraiban ülők elkezdték skandálni, hogy Timi-Timi-Timi… Fogalmam sem volt, hogy milyen Timiről van szó, de hamar kiderült, hogy rám gondolnak. Miután rájöttem, hogy az a Timi, ez a Timi, azt mondtam magamnak, hogy ha ők tényleg azt akarják, hogy én képviseljem az évfolyam érdekeit, akkor ezt nem szabad visszautasítanom. Most is sírva nevetek, ha arra a pillanatra gondolok.

Szerettem az évfolyam titkárának lenni, egy nagyobb közösség érdekeit képviselni, és azért fáradthatatlanul tenni, ugyanakkor minden körülmények között kitartani. A közösség érdekeinek képviselete azóta is elkísér.

Végül is jó tanácsot adott az Édesapja?

Teljes mértékben. Pedig nagyon nehéz volt a Szegedi Tudományegyetem. Az első évben például azért, mert meg kellett tanulnom egyetemistaként tanulni. Az egy egészen más tanulási módszer, mint a gimnáziumi. Meg kellett tanulni priorizálni – a hétköznapokban is.
De nagy segítséget jelentett, hogy egy fantasztikus évfolyamnak voltam a tagja, ahol kivételes, „emelő hatással” voltunk egymásra, szorgalmasan tanuló hallgatókként és bulizó diákokként egyaránt. Emlékszem, Erős István professzor úr a 10 éves évfolyamtalálkozónkon kiemelte, hogy milyen példaértékű évfolyam voltunk, szakmai és emberi tekintetben egyaránt.

Mi lett a diploma után? Önt nem várta a családi patika, el kellett indulni szerencsét próbálni?

Így van, el is indultam „mezítlábas” nyírbátori születésű gyógyszerészként a fővárosba. Ahol aztán sikerült is felvételt nyernem a leginkább vágyott gyógyszertárba, az Újpalota Patikába.

De miért pont Budapest?

A Szegeden eltöltött öt év fantasztikus volt, de az a korszak az államvizsgával le is zárult. Nem akartam állandóan nosztalgiázni és reggelente az utcákon ismerősöket keresve munkába menni. Életem következő korszakát egy új városban szerettem volna megélni.

Mennyire volt Budapest kultúrsokk? Szeged is nagyváros, de azért nagyon más, mint a főváros.

Nagyon más volt. A budapesti létem kezdetén azt a jótanácsot kaptam, hogy ne lássak, ne halljak, ne beszéljek, ne nézzek senki szemébe, csak úgy legyek észrevétlenül, mert ez a város veszélyes. Ez nekem nagyon furcsa volt, mert én egy kommunikatív, közvetlen, szemkontaktust gyorsan felvevő, mosolyogni szerető ember vagyok.
Azért megpróbáltam ezt a módszert magamra erőltetni, de hamar rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Úgyhogy kialakítottam azt a létezési formát, amivel nem vagyok túl sok a fővárosiaknak, de ugyanakkor önazonos is maradok.

Ez, hogy működött a gyakorlatban?

Az első albérletünkhöz közel volt egy zebra, amin nap mint nap át kellett mennem. Ez a gyalogátkelőhely rendkívül hosszú, a zöld meg nagyon rövid volt ahhoz – még egy jó fizikumú fiatalnak is – hogy átérjen az egyik oldalról a másikra. A kapott instrukciók alapján én ugye nem láttam, nem hallottam, nem is beszéltem, és szépen ki is kerültem azokat, akik lassan mentek át az úttesten.

De egyszer csak rájöttem, hogy ez így nem jó nekem. És akkor elkezdtem az idős embereket átkísérni a zebra túloldalára, úgy, hogy gyakran még meg is állítottam a forgalmat, mert tényleg nem lehetett másképp átérni.
Egyrészt nagyon meglepett, hogy ők mennyire meglepődnek azon, hogy valaki segít. Másrészt pedig végtelen jó érzés volt, hogy úgy indult a napom, hogy valakiknek segíthettem, valakire rámosolyogtam és ő visszamosolygott.
Rájöttem, hogy én nem tudok úgy működni, hogy nem figyelek az emberekre. Szükségessé vált a patikában kialakítanom azt a jelenlétet, hogy egyszerre legyek érzékeny a külvilágra, de nem túlérzékeny, azért, hogy ne kerüljek a külső körülmények, a külvilág negatív hatásai alá, mivel ez nagymértékben rontotta a pontos, hatékony és eredményes munkavégzésemet.

Ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazódott Önben, hogy nem csak a gyógyszerekkel, de a gyógyszerészekkel, a gyógyszertárban dolgozó kollégákkal is foglalkozni szeretne?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy ekkor indultam el azon az úton, ami az önmagam és a patikában zajló folyamatok megértéséhez, azok tisztábban látásához, a patikavezetői jelenlétem és a patikában tapasztalt eredmények, helyzetek közötti kapcsolat megértéséhez vezetett.
Ezáltal indultam el azon az úton, ami egy másik, többet adó, jobban eső vezetői jelenlétet és egy másik, összehangoltabb, nagyobb elégedettséget teremtő patikai működtetést és működést eredményezett.
Elkezdtem az évek alatt egyre inkább megfigyelni, hogy mennyi minden hat ránk a gyógyszertárban. Elkezdtem elemezni ezeket a hatásokat, meg akartam jobban érteni és tisztábban akartam látni, hogy mikor, mi és hogyan történik, mi milyen mértékben hat ránk és a munkavégzésünkre.

De honnan jött ez a motiváció? Miért érezte ezt ilyen fontosnak?

Tizenhárom éves koromban kórházba kerültem, „eszméletvesztésig” tanultam magam, mert be akartam kerülni a megye második legjobb gimijébe. Az egész gyermekként nagyon ijesztő volt számomra, de ami a legrosszabbul esett, az az volt, hogy a kórházban nem úgy bántak velem, mint a többi gyerekkel.

Hogyhogy?

Egy kórteremben voltam a Professzor úr kislányával, meg a gyógyszerész házaspár kisfiával, meg az ügyvéd szülők gyerekével, akikkel volt, hogy hasonló vizsgálatokon mentünk keresztül. Egy gerincvíz-mintavétel után minden más gyerek kapott intravénásan folyadékpótlást, csak én nem. Rólam elfelejtkeztek. Két hétig emiatt nagyon rosszul voltam. Nekem késve hoztak reggelit, hozzám nem úgy szóltak, velem nem úgy bántak, velem nem voltak kedvesek, rám nem mosolyogtak, satöbbi satöbbi. Emiatt nagyon szomorú voltam, sokat sírtam. Azt éreztem, hogy én nem érek annyit, mint a többiek.

Ez volt az első olyan helyzet az életemben, amikor megéreztem, hogy mekkora fájdalmat tudunk okozni a másiknak azzal, ha azt éreztetjük vele ő nem értékes, nem fontos, nem számít és mi különbek vagyunk.
Akkor megfogadtam, hogy ha felnövök, mindenkivel egyformán fogok bánni, és megpróbálok úgy jelen lenni, hogy az életéhez valami pluszt adjak hozzá.

Később aztán valahogy ez gyógyszerészként is a vesszőparipámmá is vált. A nagyon nehéz sorsú, nagyon rossz állapotban lévő, sokak által elkerült nénihez ugyanazzal az empátiával, szeretettel, támogatással és emberséggel fordultam, mint bárki máshoz.
Igyekeztem így jelen lenni vezetőként is, mert láttam, hogy egy kedves szó, egy mosoly, egy ölelés, egy jóleső gesztus, a másik ember másságának elfogadása, milyen mértékben tud megfordítani konfliktushelyzeteket, és ez mennyire „emelőleg” hat a kollégáimra.

Azt vallom, hogy minden ember különleges, egyedi értékkel bír, hasznos, fontos, szerethető. Nem vagyunk jobbak, rosszabbak egymásnál, egyszerűen csak mások.

És ha jól értem, ez nem csak vesszőparipa, de tevőlegesen is a szívén viseli a gyógyszertárban dolgozó kollégák mentális egészségét.

Hitvallásom szerint a közegészségügyi szolgálatunk során szakemberek és emberek is vagyunk egyben. Azt tapasztalom, hogy a szakmát érő hatások, a minket körülvevő környezet, a táránál emberileg ránk ható helyzetek rendkívüli erővel befolyásolják a szakmai és emberi jelenlétünk minőségét, ezáltal a munkavégzésünk eredményességét és annak sikerességét.

Megértettem, hogy a patikában milyen elementáris erővel hat ránk a külvilág, a hírek, a hallottak, az ügyfelek, a kollégák, a nagykerekkel és egyéb szolgáltatókkal folytatott beszélgetések stb., a magánéletünk történései is, sőt még mi magunk is. Ezen hatások előjele nagyon változó. Pályafutásom következő szakaszában szeretnék tenni azért, hogy a patikavezetők, és a gyógyszertárban dolgozó kollégák a munkájukat könnyedebben, hatékonyabban, több jó érzéssel átjártan, nagyobb eredményeket teremtve tudják végezni.
A több, mint 18 év gyógyszerészi és többéves patikavezetői tapasztalataimra épülő megértéseimet, az évek során felépített és kipróbált eszköztáramat, illetve a tréner és coach képzésen megszerzett tudást elegyítve hoztam létre egy kifejezetten a közforgalmú gyógyszertárakat támogató szolgáltatást, a Pharmony-t.

Említette, hogy a közegészségügyi szolgálat során meghatározó, a nagykerekkel való kapcsolat minősége is. Milyen az Ön kapcsolata a PHOENIX-szel?

Mivel naponta többször kapcsolatba lépünk egymással (patika és nagykereskedés), ezért fontosnak tartom, hogy azon kapcsolódások minősége is sokat adó legyen. Nekem a PHOENIX „a” nagyker. Náluk a magas szintű szakmaiság és az „emelő” emberi jelenlét kéz a kézben jár. Mindig, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy kielégítsék a patikák igényeit, szükségleteit a lehető leggyorsabb módon, és mindig nagyon egyenes, korrekt, emberileg is jóleső kommunikációt folytatnak. Sosem az volt a benyomásom, hogy egy patika vagyok a sok közül, mindig átérezték a helyzetünket.
Ők pont azt csinálják nagyban, amit én ideálisnak tartok. Azt gondolom, hogy hosszú távon a kivételes szakmaiság és az „emelő” emberi jelenlét révén lehet a legtöbbet és a legjobbat elérni a közegészségügyi szolgálat során is.

Kalmár András

2024. február 19.