dr. Melczer Mária Ágnes

Hogyan szólíthatom, Máriának vagy Ágnesnek? 

A Máriát használom, de az az igazság, hogy a szüleim Ágnest akartak, csak fordítva írta be az anyakönyvvezető, ezért Melczer Mária Ágnesnek kereszteltek. És aztán már nem változtattak rajta, úgy voltak vele, hogy hát akkor, ha így hozta a sors, maradjon így, amúgy is édesanyám Mária. A családban azért Áginak hívnak, de a városban Marikaként ismernek. 

Ha már szóba hozta a családot, mit lehet tudni a felmenőiről? Régi gyógyszerész dinasztiáról van szó?

Egyáltalán nem. Nemzedékekre visszamenőleg evangélikus család vagyunk, Luther idejében jöttek el az őseim Németországból. A Felvidéken telepedtek le, aztán az 1800-as években költöztek Békéscsabára, ki tudja már, miért.
Nemzedékeken át lelkészek voltak, mígnem a dédnagyapám szakított a hagyománnyal, és onnantól fogva műbútorasztalosnak mentek a fiúk. Édesapám is, de ő aztán a vendéglátóiparban helyezkedett el, Békéscsabán a Fehér Bárány vendéglő vezetője volt.
Egyébként nemesi ága is volt a Melczer családnak, édesapám be is járt a Szabó Ervin könyvtárba a családfát kutatni, amiért édesanyám nagyon haragudott, merthát ez az ’50-es években történt, amikor nem volt szerencsés a kutyabőrt lobogtatni. Kékeden van is egy Melczer-kastély, sajnos nincs a legjobb állapotban, mert ugye az állam vigyázott rá, aztán magántulajdonba került, majd szállodaként üzemelt. 

De ha nem volt családi minta, kinek a sugallatára választotta ezt a hivatást?

Kamaszlányként kicsit polihisztor voltam, minden érdekelt, ugyanakkor semmiben sem tudtam elmélyedni. Balettoztam, sportoltam, zongorázni tanultam, nyelvórákat vettem. Hatévesen már folyékonyan beszéltem németül, egy Tánti nevezetű hölgy tanított, a gót betűket hamarabb ismertem, mint a latint. Azt hiszem a szüleim abban bíztak, hogy valahol majd megállapodok. De még az érettségi idején sem volt semmi elképzelésem, hogy mi is legyek, annyi fele lehetett menni.
A szomszédunkban egy orvosházaspár lakott, az ő, nálam pár évvel idősebb fiaik természetesen az orvosira mentek, na és ők kérdezték tőlem, hogy miért nem megyek gyógyszerésznek, hisz’ az olyan nőies pálya. 
Csakhogy én se a kémiával, se a fizikával nemigen foglalkoztam, inkább a művészetek érdekeltek – színjátszókört alakítottunk a gimnáziumban, gitároztunk, énekeltünk, úgyhogy alapos korrepetálásra szorultam a reáltárgyakból. De nem voltam buta lány, gyorsan megtanultam amit kellett, és így fel is vettek Szegedre.
Nem mondom, hogy az első év nem volt nehéz... Nehéz volt megtanulni tanulni, nehéz volt megtanulni vizsgázni, nehéz volt megtanulni távol lenni az otthontól. 
Mindig szerető család vett körül, kilencen laktunk a házban, mind családtagok, együtt élt több generáció. Aztán két tragédia is ért. Első éves voltam, amkor szeptemberben meghalt a nagymamám, szinte vele nőttem fel, aztán öt hónapra rá meghalt az édesapám.
Nem is nagyon akartam visszamenni az egyetemre. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a két sorscsapás intő jel, talán mégsem a gyógyszerészettel kellene nekem foglalkoznom. De édesanyám erre azt mondta, hogy a kettő között nincs összefüggés, és gondoljak arra, hogy az édesapám milyen büszke volt, amikor egyetemista lett belőlem. Mert bizony akkoriban ez nagy szó volt, státusz, különösen nekik, vendéglátósoknak. 

Az fel sem merült, hogy a szülei nyomdokaiba lépjen? 

Jaj, dehogynem! Én a szívem mélyén ezt szerettem volna, vendéglátóipari főiskolára menni, de az édesapám nem engedte, azt mondta, hogy attól még, hogy főiskolai szintre emelték a kocsmárosságot, az nem nőnek való. Féltett, és ma már értem, hogy miért.
Pedig mennyit álmodoztam róla, a siófoki nagy szállodákat nézve, hogy egyszer majd én egy ilyet igazgatok... De édesapa már akkor azt mondta, hogy, ami a kocsmában kicsiben megy, az a szállodában nagyban…
Egyébként ők is kényszerűségből lettek vendéglősök. A '30- as évek végén meghalt édesapám nagynénjének a férje, ő vezette a jól menő Fehér Bárányt, és a családból valakinek át kellett vennie az üzletet. Édesapámék ketten voltak testvérek, az egyiknek be kellett vállalnia a vendéglőt. Apukám volt az engedékenyebb fajta, így hát kötélnek állt és hazajött, onnantól kezdve abbahagyta a műbútorasztalosságot, és végleg vendéglős lett. 

Lehet, hogy nincs igazam, de egy jó patikusnak kell, hogy legyen kereskedelmi érzéke, amit Ön a szüleitől örökölhetett, de biztos, hogy a lelkész felmenők elhivatottsága is ott dolgozik Önben, hisz nem kevés emberismeret és segíteni akarás kell, hogy munkáljon abban, aki oda áll az oltár vagy a tára mögé. 

Ebben van igazság. Az biztos, hogy mindig nagyon empatikus alkat voltam. Attól kezdve, hogy ’71-ben elvégeztem az egyetemet, és munkába álltam, egyből megtaláltam a hangot a betegekkel. Nem tudom, hogy van ez, de én valahogy annyira tudok beszélni, emlékszem régen egy nagyobb patikában dolgoztam, ahol volt egy galéria is, és az asszisztensek meg a takarítónők fölmentek oda, engem hallgatni, amikor expediáltam. Valahogy szórakoztattam őket, vagy érdekes lehetett, amiket mondtam. De talán ez is részben a szüleimtől jön, hiszen én már egészen kis koromtól azt láttam, hogy a vendéget ki kell szolgálni... Igaz, ami igaz, én ott születtem, a Fehér Bárányban. A biliárdasztalba kapaszkodva tanultam meg járni.