Az Ön gyógyszertára otthont ad egy galériának is. Ez a világon egyedülálló vagy hallott már hasonlóról?
Nem hallottam, és az ismeretségi körömben sem mesélt még senki ilyenről. Ugyanakkor, ha jobban belegondolunk, nincs ebben semmi rendkívüli, bárkinek eszébe juthatott volna.
Gyógyszerész dinasztiában nőttem fel, ahol a felettem lévő generációban volt egy generációs ugrás, tehát a nagymamám, nagypapám gyógyszerész volt, viszont az ő gyermekeik művészek lettek, így az én édesapám is. Így a művészet és a gyógyszerészet ötvöződött a családunkban.
Az egész úgy kezdődött, hogy a nagymamám vámosmikolai gyógyszertárát megörököltem. Ez egy Észak-Pest vármegyei pici település, 1400 lakossal. A nagyi a szó jó értelmében vett falusi patikus volt, a közösség fontos és elismert szereplője – ugyanúgy, mint az állatorvos, az orvos, és a tanító. Én ebben a miliőben nőttem fel. Amikor tovább kellett vinni a gyógyszertárat, a családban én vállalkoztam rá.
Vámosmikolán született?
Nem, Vácon születtem. 10 éves koromban pedig elköltöztünk Nagymarosra. Nekem Nagymaros az otthonom, itt vannak a gyerekkori barátaim, a játszótársaim, a tanáraim. Gyerekként a hétvégéket, nyarakat gyakran a nagyinál töltöttük. Ő nagybetűs GYÓGYSZERÉSZ volt a szememben, szívvel-lélekkel gyógyított, tudta fejből, melyik betegének mi a problémája. Előfordult olyan is, hogy ha valakinek nem volt pénze kiváltani a gyógyszerét, akkor kisegítette anyagilag. Így ezt az attitűdöt, ezt a mentalitást, segíteni akarást hoztam én is otthonról. Ebben a mai rohanó és anyagias világban ez egy nagyon nagy előny az ember kezében. Ezért van az, ha valaki bejön hozzánk a patikába, biztos, hogy mosolygó, kedves alkalmazottakkal gyógyszerészekkel, szakasszisztensekkel fog találkozni. Abban is biztos lehet, hogy mindent meg fognak tenni a kollégáim azért, hogy segítsenek.
Két éve adtam ki a vámosmikolai gyógyszertárat és vettem át a tulajdont Nagymaroson. Bár engem már mint Németh Esztert ismertek itt a településen, de mivel az előző gyógyszertár-tulajdonossal problémák voltak, eleinte nem volt könnyű elnyerni az emberek bizalmát. Ez szerencsére napról napra változott, hamar sikerült a betegek, vásárlók elégedettségét elnyernünk.
Honnan jött a fotógaléria ötlete?
Első diplomám szerint biológia szakon végeztem az ELTE-n, ezért is imádom a növényeket. Az volt az első gondolatom, hogy egzotikus növényekkel rakom tele a patikát, mivel több mint száz darab különleges orchideám volt otthon.
Ahogy beköltöztünk, ki lett minden festve fehérre, a növények bekerültek, de a falak még üresen álltak. Azt biztosan tudtam, hogy nem szeretném szórólapokkal, reklám-anyagokkal teletömni a patikát, mert a médiából úgyis ez ömlik az emberekre. Ráadásul nekem gyógyszerészként nem az a célom, hogy mindent eladjak, hanem az, hogy a beteg részére megfelelő terápiát állítsak össze, és a neki megfelelő készítményt értékesítsem.
Tehát üresek voltak a falaink. Egyik hétfő reggel arra jöttem be a patikába, hogy látom, fotóművész apukámnak három képe fent van a falon. Ő hétvégén bejött, és alakított a belső téren egy kicsit. Egész jól mutatott! Azt nem mondom, hogy tökéletes volt, de sokat dobott a hangulaton.
Azon túl, hogy nagyon szeretem a virágokat, imádok dekorálni. Így jött az ötlet, hogy farsang közeledtével feldíszítettük a patikát a karneváli forgatag hangulatában. Kitettük a velencei karneválon vásárolt eredeti maszkokat és apukám velencei karneválon készült fotóiból egy válogatást az officinába. Annyira pozitív volt a fogadtatás! A betegek imádták. Rengetegen kérdezték, hogy ez kinek a képe, ki készítette?
A remek fogadtatásnak köszönhetően azt gondoltuk, hogy csináljunk egy kiállítást nyárra is. Apukám összeállított egy válogatást a Misztrál együttes fellépéseiről, a Misztrál fesztivál alkalmából, de akkor eszünkbe jutott, hogy milyen jó lenne, ha ezt a kiállítást esetleg valaki meg is nyitná.
Ezek voltak az első lépések, amik elindítottak minket a galériává váláshoz vezető úton. Nálunk mindig évszaknak vagy ünnepnek megfelelően van feldíszítve a patika, a kiállításmegnyitókhoz pedig rendszeresen kis koncert is párosul.
A halloweeni dekorációnk és a gyerekeknek feldíszített, kialakított „Trauma laboratórium” volt eddig a legnagyobb dobásunk. Ez azt hiszem, osztatlan sikert aratott.
Azt fontos leszögezni, hogy itt nem csak amatőr művészek állítanak ki, hanem olyan nevek, mint Sági Ágnes vagy Eifert János, vagyis komoly, nemzetközileg is jegyzett fotóművészek. Ezek szerint nem feszélyezi őket, hogy egy patikában rendeznek nekik tárlatot.
Tapasztalatunk szerint nem feszélyezi őket, sőt! Eifert János konkrétan beszélt is erről a megnyitón: neki 50 országban volt tárlata, nevesebbnél nevesebb galériákban, de egyáltalán nem érezte degradálónak, hogy olyan kicsi, speciálisgalériában állítson ki, mint a Bartal Galéria. János abszolút értette a mi koncepciónkat. Tudott vele azonosulni, és kiemelte, hogy a művészet a gyógyulás egyik eszköze. Ebben az esetben a művész megy a nézők közé, nem pedig mi, mint közönség látogatjuk meg a galériát, így sokkal több embert érhetnek el a művei. Nagyon értékesnek érzi azt a lehetőséget, hogy a képeivel hozzá tud járulni más ember testi-lelki javulásához.
Kiről kapta a nevét a galéria? Ki volt Bartal?
A nagymamám, Bartal Hilda. Ő volt a gyógyszerész nagymamám, aki 90 évesen halt meg, de egy nappal a halála előtt még dolgozott a patikában. Én az ő szellemiségében nőttem fel, és most, hogy a galéria is megvalósult, azt hiszem, büszke lenne ránk.
Sokan vannak úgy, hogy elindulnak egy irányba, de amikor lehetőség van a családi patikát átvenni, akkor jelentkeznek a gyógyszerészkarra.
Engem már gyerekkoromtól fogva úgy neveltek, hogy gyógyszerész leszek. Mindenki azt mondta, hogy majd te fogod átvenni a mama után a patikát. Ha egy gyereknek ezt sokat mondják, akkor meg se fordul a fejében, hogy ő esetleg mást akar. Persze amikor már nagyobb lettem, akkor kacsingatni kezdtem az Állatorvosi Egyetem felé, de sajnos oda nem vettek fel. Mára már nem bánom, de akkor ezt kudarcként éltem meg.
Ahogy említettem is, biológia szakon végeztem. Aztán felvettek a gyógyszerészkarra, amit nekem nehéz volt elvégezni motiváció hiányában. Megmondom őszintén, a kezdetekkor, amíg nem volt igazi a motivációm, bennem volt az, hogy lehet, hogy mégis át kéne jelentkeznem az állatorvosira, megpróbálni újra a felvételit.
Harmadévben megszületett a nagyobbik lányom, és akkor ott álltam, hogy most már tényleg el kéne dönteni, hogy mi legyen, mert lassan harminc felé közeledek. Végül úgy döntöttem, hogy ez lesz az én hivatásom, és nem bántam meg!
Gondolom kisgyerekként sok időt töltött a gyógyszertárban, talán azt is megengedték, hogy ezt-azt kikeverjen, összekutyuljon...?
Ó igen, sőt, most már elmondhatom, hogy az én gyerekeim is így nőttek fel. A második kislányom még csak 6 hetes volt, amikor vissza kellett mennem dolgozni, mert nem volt kolléga, aki helyettesítsen. Ő gyakorlatilag a patikában nőtt fel, szinte mindig ott volt velem. Mikor már akkora volt, hogy meg tudott fogni egy pisztillust, akkor elé nyomtam egy patendulát, beleöntöttem egy kis talkumot, egy pici vizet, azt ő kevergethette. Nagyon jól elvolt vele.
Én ugyanezt éltem át a nagymamámnál. Akkor még nem voltak digitális mérlegek, hanem csak kétkarú mérlegek, melyek súlyokkal működő műszerek voltak. Nagymamám megtanította, hogy hogyan kell ezeket használni.
Őszintén szólva, az unokatesóimmal szinte bármit csinálhattunk a patikában. Egy kikötés volt csak: a gyógyszerekhez nem volt szabad hozzányúlni. Az egyéb készítményekkellehetett csak játszani. Volt egy kis bevásárlókocsi, amibe mindent belepakoltunk játék közben, amikor vége volt a hétvégének, és mentünk vissza Vácra, akkor azt a nagy felfordulást ott hagytuk a patika közepén. Így utólag szoktam rajta gondolkozni, hogy te jó Isten, hétfő reggel, mikor az asszisztensek meglátták az étrend-kiegészítőkkel, teákkal és egyéb termékekkel teletömött bevásárlókocsit, miket gondolhattak rólunk, mire az egészet elpakolták. Ha az én gyerekeim most ezt csinálnák, biztos, hogy nem lenne őszinte a mosolyom.
Ők most mekkorák?
A nagyobbik tizenkettő lesz, a másik pedig öt. Két leány.
Már mutatnak valami érdeklődést a gyógyszerész hivatás iránt?
Én nem nyomasztom őket ezzel, nem mondogatom nekik, hogy majd ők viszik tovább a patikát. Úgy lesz, ahogy ők szeretnék. A nagyobbik azt mondja, hogy ő orvos szeretne lenni. A kicsi pedig azt, hogy ő azt szeretné dolgozni, amit én, és hogy majd velem fog dolgozni – úgy, ahogy én az apukámmal.
Azt még nem is meséltem, hogy ugyan az édesapám nem lett gyógyszerész, de amikor átvettem a gyógyszertárat, akkor kijelentettem, hogy nélküle nem vágok bele! Ő világ életében vállalkozó volt, tehát a gazdasági dolgokhoz nálam sokkal jobban ért. Viszont ahhoz, hogy ténylegesen mellettem álljon, el kellett végeznie az asszisztens iskolát. 58 évesen szépen le is rakta a vizsgát, majd a szakvizsgát.
Ha már ennyit beszélgettünk a gyerekekről. Ha jól láttam, van most Önöknél egy gyerekrajz-kiállítás is?
Tavasszal a fő beszállítónk, a PHOENIX és a Debreceni Egyetem Gyógyszerésztudományi Kara hirdetett rajzpályázatot. A nagymarosi gyerekekkel közösen indultunk ezen a versenyen, viszont ez egy olyan rajzpályázat volt, ahol Facebookra kellett feltölteni képeket, és aki a legtöbb lájkot kapta, az nyert. Mi pedig úgy voltunk vele, hogy a gyerekek megérdemelnék, hogy ha nem csak lájkban lenne értékelve a teljesítményük, hanem az egész település gyönyörködhetne a munkáikban. Így felnagyítottuk a rajzokat 50x70-es méretűre, és rendeztünk a gyerekeknek egy kiállítást.
Mondanom sem kell, leírhatatlanul boldogok voltak. Úgyhogy most adventkor újra meghirdettünk egy gyerekrajzkiállítást.
Ráadásul az előző pályázat sikerén felbuzdulva megkerestem a PHOENIX-et, mivel szerettem volna valamilyen jelképes ajándékot adni a pályázóknak. A PHOENIX nagyon nagylelkű volt, és felajánlotta, hogy hozzájárul a gyerekek könyveinek megvételéhez, és aszfaltkrétával is megajándékozta a gyerekeket. Nem hiszem, hogy ezt a többi nagyker is egyből felajánlotta volna. Amit egyébként nagyon szeretek a PHOENIX-ben, az az, hogy rendkívül rugalmasak, és mindenben lehet rájuk számítani. Bármilyen kéréssel fordulok hozzájuk, mindig azt érzem, hogy maximálisan készségesek, és ez az, amit én is képviselni próbálok: a segíteni akarás. Ez egyre ritkább a mai világban... Ritka, hogy valaki nem arra törekszik, hogy neki feltétlenül könnyebb legyen, hanem arra, hogy közösen találjunk megoldást a problémákra.
Kalmár András
2024. január 5.