Oktató gyógyszerészként is tevékenykedett, sokan nőttek fel a szárnyai alatt, nála meg lehetett tanulni a szakma csínját-bínját.
Leányával, Légrádi Gabriellával beszélgettünk, aki szintén elvégezte a Semmelweis Egyetem Gyógyszerész szakát, majd néhány évvel később – továbblépve – a szerzetesi életformát választotta.
Az édesanyja örökölte valakitől a hivatást?
Nem, korábban nem volt a családban gyógyszerész, nagyapám földművesként dolgozott, nagymamám pedig a háztartást vezette. Anyukám a háború után született, 1945-ben, volt két idősebb testvére is, de az egyikük korán meghalt, illetve született még egy öccse meg egy húga – ők szerencsére még élnek.
Nem tudni pontosan mi motiválta, de valamiért nagyon-nagyon jó tanuló volt. Ki is lógott a sorból. Állandóan olvasott, tanult, szinte minden érdekelte, még felnőtt korában is. Soha nem kézimunkázott, nem értett hozzá, nem is kötötte le más, csak a könyvek. Az olvasás, a szépirodalom, a versek, a zsoltárok. Elképesztő lexikális tudása volt, bármit kérdezhettünk tőle, hogyha valamit esetleg nem tudott, akkor előkereste a lexikont – akkor még nem volt internet, vagy ilyesmi. Addig nem nyugodott, amíg meg nem találta a megfelelő választ, jó példával akart elől járni.
A Viharsarokból indult a család, Anyukám Debrecenben a Svetits Katolikus Gimnáziumba járt, az Iskolanővérekhez. Ő volt az első a családból, aki középiskolát végzett, de utána már gimnáziumba ment a húga és az öccse is. A nagyszüleim ráébredtek arra, hogy a tanulás tágabb lehetőségeket biztosít a gyerekeknek.
A döntést, hogy felköltözzenek a főváros környékére, a téeszesítés miatt kellett meghozniuk. Ezért Anyukám nem tudta Debrecenben befejezni az iskolát, amit rettenetesen bánt. Nagyon szeretett oda járni, olyannyira, hogy majdnem engem is oda íratott be, még a volt osztályfőnökével is felvette a kapcsolatot.
Budapesten is az Iskolanővérekhez járhatott, a Patronába, de nagyon hiányzott neki Debrecen, a gimnázium, az iskolatársak, a családias légkör. Elveszett volt itt, a fővárosban.
Az ötvenes években nem lehetett egyszerű egyházi iskolába járni...
A vallásnak mindig nagy szerepe volt a mi életünkben, azt hiszem, ha lehetett volna, anyukám belép valamelyik rendbe, na de akkorra már a férfi és a női szerzetesrendeket feloszlatták, csak az Iskolanővérek működhettek, férfiak közül meg a piaristák, a ferencesek és a bencések.
Nem volt rossz iskola a Patrona, de neki nagy törés volt elhagyni Debrecent, riasztotta Budapest harsánysága.
És aztán jött a továbbtanulás. Orvos szeretett volna lenni, de azt tanácsolták neki, hogy egyházi érettségi bizonyítvánnyal ne is próbálkozzon, – pedig szín jeles volt – inkább hagyjon ki egy évet. Így elment egy évre dolgozni az érdligeti patikába kisegítőnek, és ezalatt az idő alatt annyira megszerette az ott folyó munkát, hogy a következő évben már nem orvosnak, hanem gyógyszerésznek jelentkezett – fel is vették.
Szerette az egyetemet?
Azt hiszem igen. Pont mostanában szerveznek a volt csoporttársai egy találkozót, kapott rá meghívót, de sajnos ezt már nem érhette meg, csak a gyászjelentését küldhettem el az egykori szobatársainak.
Azt hiszem, a szakmai gyakorlat alatt szeretett bele igazán a gyógyszerészetbe. Az emberekkel való kapcsolat, a mások problémájának megoldása, a segítés lételemévé vált. A diploma után az Érdi Központi Gyógyszertárban helyezkedett el, az 1/27-es számúban, egy Pali bácsi nevű gyógyszerésznél, aztán dr. Harangi Györgyné vette át a patika vezetését, és a közismert szakember, Kempler Kurt javasolta neki, hogy vegye át anyukámat is. Így aztán ott is maradt, a nyugdíjazásáig.
Legendás volt az, ahogy a betegeket kezelte...
Nagyon a szívén viselte a betegei sorsát. Az volt a mottója, hogy a betegnek mindig igaza van. Egy gyógyszerésznek pedig mindent meg kell tennie ahhoz, hogy a gyógyulást segítse, épp ezért minden olyat be kell szereznie, amire a betegnek szüksége lehet.
Folyamatos készenlétben állt. Mindig a beszerzés körül jártak a gondolatai, és ebben nagyon jó partner volt számára a PHOENIX. Mindig mindent megkapott, amire a betegeinek szüksége volt. A különböző gyógyszerforgalmazó cégek igyekeztek a valóban nagyforgalmú patika vezetőjét jobbnál jobb ajánlatokkal maguk mellé állítani, de Anyukám hűséges és kitartó típus volt, megmaradt a PHOENIX Pharma mellett. Én úgy tapasztaltam, hogy a szakmai elismerés és a tisztelet mindvégig kölcsönös volt, a kapcsolat pedig idővel sok baráti szálat is szőtt.Abban a gyógyszertárban, a gyógyszerkiadó részt a patikusok csak „luk”-nak hívták. Épp csak egy forgó szék fért el benne, körben pedig korongra rendezve a gyógyszerek. Beosztás szerint naponta 3-4 órát voltak bent és ott expediáltak. Ez az a „szent hely” volt, ahol a beteg és a gyógyszerész találkozott.
Mi a testvéreimmel, az öcsémmel és a húgommal sokat voltunk a gyógyszertárban, segítettünk is, ha kellett, de ha Anyuka a „luk”-ban volt, csak életbevágóan fontos dologgal zavarhattuk. Például az érettségi megmérettetés idején vagy később vizsgaidőszakban. Mert egyébként meg reszketett értünk, hogy jól sikerüljenek a vizsgáink.
Az officina olyan kialakítású volt, hogy már a bejárati ajtóból lehettet látni ki van a „luk”-ban, és sokan csak akkor jöttek be, ha ő volt ott. Tudták, hogy Ági másképp beszél velük, másképp kezeli a problémáikat. De persze mindenkinek megvolt a maga gyógyszerésze, volt olyan is, akinek ő „nem jött be”.
Érd nagyváros, szinte összeér Budapesttel, itt is nagy az átmenő forgalom, sokan csak befutnak és mennek tovább, de azért volt egy kör – főleg, amikor ez volt „a” központi gyógyszertár, sőt, az egyetlen ügyeletes gyógyszertár a környéken – akik nagyon szerették és tisztelték anyukámat. Hét gyógyszerész dolgozott itt, akik kis túlzással éjjel-nappal ellátták az egész települést. Gyakorlatilag az életük nagy részét a patikában élték. Nagyon jó közösség volt, akik nem csak munkatársak voltak, hanem egyfajta családi légkör valósulhatott meg közöttük. Számíthattak egymásra jóban és rosszban egyaránt.
Emlékszem a gyerekeknek minden évben rendeztek Mikulás ünnepséget. Ilyenkor az egész patikát betöltötte a gyerekzsivaj. Remekül lehetett bújócskázni a salgópolcok erdejében vagy a gyógynövényillatú pincében. Fénypont volt, amikor a selejt ostyásdobozt megkaparinthattuk és csillogó szemmel elmajszolhattuk a törött, gyógyszeradagoláshoz már ki nem adható ostyadarabokat, vagy hosszú kérlelésre kaptunk a szintén „lejáratosnak” minősített igazi málna ízű Sirup rubiból.
Kérem, meséljen egy kicsit az édesapjáról is!
Otthon Anyuka volt mindig a központ, Apuka pedig egy csendes pillér. Sok nehéz időszakot éltek át, de hűségben kitartva egymás mellett adtak így is példát nekünk.
Az ötvenedik házassági évfordulójukat nálam ünnepeltük, a rendházban.
Apukám 2021-ben ment el.
Hogyan ismerkedtek meg?
Egy érdi hittanos csoportban. Apukámék családja is vallásos család volt, és ők is mindig tevékenyek voltak a plébánián. Ott kerültek össze.
Különös dolog ez. Azt hiszem, hogy én végül is mindkettőjük titkos álmát beteljesítettem, mert bár sosem beszélt róla, de apukámban is volt egyfajta vonzódás a papság felé, anyukámat meg nagyon megérintette a nővérek élete, még Debrecenben. Szerintem mind a kettőben ott motoszkált az Istennek szentelt élet valamilyen formája.
Ezt az álmukat végül én teljesítettem be. Így mind a kettőjükből tovább tudok vinni valamit. Most szerzetesként működöm, de egyébként én is gyógyszerészként végeztem, közforgalomban dolgoztam. Az Irgalmasoknál és a Szent Ferenc Kórházban már, mint szerzetesnővér tevékenykedtem.
Melyik rendnek a tagja?
A Keresztes Nővérek rendjéhez tartozom, nagyon picike csapat vagyunk Magyarországon. Ez egy ferences lelkiségű közösség, a Zsámbéki Keresztes Nővérek voltak az alapítók. Az ötvenes években, amikor a feloszlatás volt, akkor összesen 445 nővér volt hazánkban. Főleg tanítással, betegápolással és kórházi munkával foglalkoztak, meg szegénygondozással.
Végül is mennyit dolgozott gyógyszerészként?
’93-ban végeztem a SOTE-n, aztán Anyukámmal is dolgoztam egy évet Érden, illetve voltam sok környékbeli településen is. Négy év szerzetesi képzést és egy év betegség miatti kihagyást leszámítva 2017-ig dolgoztam gyógyszerészként.
Szerzetesként hasznát veszi a gyógyszerészi tudásának?
Mindenképpen, hiszen a gyógyszerészi szemlélet, amit már az anyatejjel magamba szívtam (már magzat voltam, mikor Anyukám államvizsgázott) mélyen él bennem.
Főként a betegek, elesettek felé fordulás, a meghallgatás – egy kicsit talán lehet ezt is gondozásnak nevezni. Most nem kémiai anyagokkal a szerveket, hanem inkább a lélek támogatásával a belső gyógyulást próbálom segíteni.
De kenőcsöket, kivonatokat, gyógynövényteákat mind a mai napig örömmel készítek.
Kalmár András
2024. június
