Professzor, egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem stratégiai főigazgatója, a Szegedi Gyógyszerészképzés Fejlesztéséért Alapítvány kuratóriumának elnöke.
Szabadidejében szeret a természetben járni, nagy családja és már egy leányunokája is van.
Szeret utazni, új kultúrákat megismerni, ha ideje engedi kórusban is énekel, és nem csak szépirodalmat, de verseket is előszeretettel olvas.
Állt valaha huzamosabb ideig a tára mögött?
Hát nehezen tudtam volna elkerülni, hogy ne álljak a tára mögött. Szegeden születtem, az édesapám Nagykerekiben kapott állást, én oda jártam iskolába.
Aztán a privatizáció idején megnyitotta a saját gyógyszertárát, Nimród néven, mivel nagyon szeret vadászni. Ő azt vallotta, hogy aki tudja csinálja, aki nem tudja, tanítja. Ezért nekem minden nyáron mennem kellett a patikába dolgozni. Hogy ne fordulhasson elő velem az, hogy csak beszélek valamiről, és közben nem gyakorlom a hivatást. Ezért aztán a szünidőben mindig helyettesítettem, hallgatóként is nála voltam az első gyakorlaton. Édesanyám is ott volt, szakasszisztensként dolgozott vele együtt.
Aztán a diplomát követően is visszamentem, legalább jó tíz-tizenöt éven keresztül. Sokszor mulatott rajtam édesapám, mert amikor én álltam be, felszaporodtak a betegek a patikában, mivel én beszélgettem velük. Már akkor is a kommunikáció volt a vesszőparipám. Édesapám gyógyszerészként nagy köztiszteletben álló ember volt, bíztak benne az emberek, és nemcsak akkor, amikor az egészségükről volt szó. Emlékszem, egyszer valaki aranyat vett a faluban, de félt, hogy átverték, ezért apukámhoz fordult, hogy segítsen megállapítani az áru valódiságát. Szóval gyerekként nem is volt más ötletem, mint hogy gyógyszerész legyek.
De miért maradt az egyetemen a diploma után?
Már gimnazista koromban szerettem volna tanár lenni. A gyulai Erkel Gimnáziumba jártam, ott volt egy fantasztikus tanárom, osztályfőnököm, akinek a pedagógiai módszertana a gyerekre figyelés, az egyénre figyelés, az egyén véleményének a meghallgatása volt. Ő is nagy hatással volt rám, de bennem mindig is dolgozott egyfajta kíváncsiság, mindent meg akartam tudni, mindent meg akartam kérdőjelezni, aztán kutatni, hogy tényleg úgy van-e. És ha végül rájöttem valamire, akkor, mint egy boldog kisgyerek, világgá kürtöltem, hogy mások is megtudják, amit én tudok.
Az egyetem alatt aztán ráébredtem, hogy a kutatás az igazán nekem való terület, hisz voltaképpen világéletemben ezt csináltam, kerestem, nyomoztam, majd megosztottam az eredményt. A gyógyszerészet lett az a terület, ahol ezeket a talentumokat kamatoztathattam – az egyetemen tanár és kutató is lehettem egyszerre.
A mai egyetemisták egy teljesen új korszak kapujában állnak, itt a mesterséges intelligencia, a robotika, sorolhatnám... Mennyire alakítja ez át a tananyagot?
Én azt vallom, hogy a digitalizáció, vagy ahogy hívni szokták, az ipar 4.0, egy nagyon klassz dolog, és mindent, amit az Isten által teremtett világban az emberi tudás által létrehozhatunk, azt használnunk kell, de persze a megfelelő helyen és módon.
Ha például a patikusok lehetőséget kapnak arra, hogy mindazokat az adminisztratív terheket, vagy logisztikai feladatokat, vagy bármi olyat, ami nem feltétlenül gyógyszerészi tudást igénylő munka, rábízhassák a mesterséges intelligenciára, akkor egy csodálatos korszak fog bekövetkezni! Mert akkor a gyógyszerész végre tényleg csak a beteggel tud foglalkozni. Mert ott viszont nem pótolható az emberi kapcsolat, az érzelmi intelligencia.
Azokban az egészségügyi szakmákban, ahol az emberember interakció, az interperszonális kommunikáció és kapcsolatrendszer az alapvető alapfeltétele a tevékenységnek, ott mindig lesz szerepe a gyógyszerészeknek. Tudom, hogy engem sokan naivnak tartanak, de én most is azt gondolom, hogy a gyógyszerész fő feladata az, hogy a beteggel foglalkozzon.
Erről mit és hogyan tanulhatnak a hallgatók?
1990-ben végeztem, azóta tanítok és oktatok, 1997-ben vezettem be a kommunikációt, mint szabadon választható tárgyat – azóta ez már kötelező tantárgy lett.
Régóta tanítunk gyógyszerészi pszichológiát, amelynek során az egészség elvesztésének lelki hatásairól, a veszteség megéléséről, a betegség által okozott stresszről, és ennek a gyógyulási folyamatra gyakorolt hatásáról szerezhetnek ismereteket a hallgatók. Tehát mind pszichológiai, mind kommunikációs ismereteket tanulhatnak nálunk, a Szegedi Tudományegyetem ebben tényleg élen jár.
Persze mindig megkapom a praxisban dolgozó kollégáktól, hogy a kommunikációra valójában nincs idő, meg hát kevés a munkaerő, és a betegek is rohannak. Ennek ellenére azt tanítom évtizedek óta, hogy nem szabad szó nélkül elengedni a beteget a patikából. Meg kell szólítani, legalább annyit meg kell kérdezni, tudok-e valamiben Önnek segíteni, esetleg van-e kérdése? És csak azután szabad elengedni. Kell, hogy legyen két-három mondat, ami a gondoskodásról szól, hogy a beteg érezze, hogy azért vagyok ott, hogy segítsek a szakértelmemmel. Ez Hippokratész óta így van: a beteg érdeke a legfőbb törvény.
Ennyire összetett személyiség kell ahhoz, hogy valakiből jó gyógyszerész váljon?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a tárgyi tudás mellett szükség van érzelmi intelligenciára is. Persze ez az élet szinte minden területéről elmondható, de a gyógyszerészek helyzete nagyon speciális.
Mi nagyon sok mindent tanulunk. Az alapozó tárgyakban például kilenc fajta kémiát, ugyanúgy, ahogy a vegyészek.
Majd megtanultunk az anatómiától a kórélettanig mindent, akár az orvosok. És végül a két szakmából, az orvosból és a vegyészből összegyúródik egy harmadik: ez a gyógyszerész.
De amikor ott áll a beteg az ember előtt, az orvosi és a vegyészi tudást nem csak integrálni kell, hanem valahogyan személyre szabottá is kell tenni.
Hisz tudnom kell, hogyha a beteg valamire érzékeny, allergiás, akkor melyek azok a vegyületek, hatóanyagok, amelyek másképp bomlanak le a szervezetében. És ezt az információt nekem kell megszereznem tőle, mivel az ilyesmi nem feltétlenül hangzik el az orvosi rendelőben, de az is gyakori eset, hogy valaki úgy vesz gyógyszert, hogy nem volt orvosnál, csak ajánlottak neki valamit.
Nagyon sok mindent tanulunk, nagyon sokfélét, épp ezért gyakran vádolnak azzal, hogy felszínesek vagyunk, mert nem tudunk kellően elmélyülni semmiben. Ha nagyon széles spektrumú a tudás, akkor a mélysége kisebb, ahhoz képest, mintha valaki egy szűk területet tanulmányoz. De nincs mit tenni, a miénk egy általános tudással felruházott emberközpontú hivatás. Én legalábbis merem remélni, hogy ez mind a mai napig így van. Az egyetemen ezt helyezzük fókuszba.
Ha jól tudom, a Szegedi Tudományegyetem nemzetközileg is előkelő helyen áll.
Sokat dolgozunk azon, hogy megnyerjük a legjobb oktatókat, és hogy nekünk legyenek a legjobb kutatóink, ezért folyamatosan fejlesztjük a kutatási infrastruktúrát.
A kutatás azért fontos az oktatás színvonala szempontjából, mert egy egyetemen – nem úgy, mint a középiskolában – az információ nagyon gyorsan elévül, tehát az oktatók többnyire a saját kutatási területüket oktatják, ezért mindig a legfrissebb információkat adják át a hallgatóknak.
De nagyon jó a publikációs idézettségünk is, ez nagyban emeli egy egyetem rangját. Így kerülhetett be a Szegedi Tudományegyetem a világ legjobb 500 egyeteme közé. Eleve csak négy hazai egyetem van ebben a rangsorban, 13 vagy 15 ezer egyetem van a világon, tehát mondjuk 15 ezerből az első 500-ban lenni nem is olyan rossz. Persze mindig ott voltunk a legjobb 6-700-ban, de ez az ugrás Karikó Katalinnak, egyetemünk volt hallgatójának és jelenlegi professzorának is köszönhető, hiszen a Nemzetközi rangsorokban a nagy Nemzetközi elismeréseket elért hallgatók és kutatók száma is értékelési szempont.
Ha már itt tartunk, van egy név, ami ugyanolyan jól cseng a Képzőművészeti Egyetemen, mint a Szegedi Gyógyszerésztudományi karon, ez pedig a Barcsay. Persze a képzőművészek Barcsay Jenőre, a legendás festőre, az anatómiai rajz apostolára gondolnak, a gyógyszerészek pedig rokonára, dr. Barcsay Istvánra, aki amellett, hogy a PHOENIX Pharma Zrt. regionális kereskedelmi igazgatója, segíti a gyógyszerészkarhoz kapcsolódó alapítványának munkáját.
Igen, ez a Szegedi Gyógyszerészképzés Fejlesztéséért Alapítvány, amit 1992-ben dr. Stájer Géza professzor hozott létre, aki a szegedi Gyógyszerésztudományi Kar dékánja volt. Az alapítvány tőkéjét a gyógyszertári központok adták össze, és olyan nevekkel alakult meg a kuratórium, mint dr. Erős István, vagy dr. Stenszky Ernő, de Barcsay István is a kezdetektől ott volt.
Mindenki nagy meglepetésére 2005-ben Stájer professzor úr engem kért fel, hogy vezessem tovább az alapítványt, azt mondta: „Ildikó, magára bízom, mert maga nem széthordja, hanem majd gyűjt hozzá”. Én akkor még csak adjunktus voltam és a professzorok közül többen is megdöbbentek, mert sokan számítottak rá, ők kapják meg az alapítvány irányítását.
Közben elkezdődött a privatizáció, kezdtek megszűnni, átalakulni a gyógyszertári központok. Az alapítók száma fokozatosan csökkent, és végül a PHOENIX maradt az egyetlen az egykori alapítók közül. De István továbbra is nagyon lelkesen és ambiciózusan segített, mind a kapcsolatrendszerével, mind a gazdasági és egyéb ismereteivel.
Nagyon sok mindent támogattunk az elmúlt időszakban, rendezvényeket szerveztünk, ösztöndíjakat hoztunk létre, külföldi konferenciákra utaztattunk hallgatókat, oktatókat, termeket rendeztünk be, laborokat szereltünk föl, műszereket fogadtunk be. Ez tart mind a mai napig, és István megígérte, hogy amíg az ereje és ideje engedi, folytatni fogjuk a munkát.
Akkor, ha jól értem a PHOENIX az alapítványon keresztül támogatja az egyetemet?
Sokrétű az együttműködés, például az oktatás terén, ha gyógyszer-nagykereskedelemről van szó, akkor a PHOENIX-es kollegákat hívjuk be előadást tartani.
Aztán az Alapítvány és a PHOENIX évek óta szervez gyakorlatorientált továbbképzéseket a gyógyszerészeknek, ebben Istvánnak oroszlánrésze van, mivel ő látja igazán, mire van szüksége a szakmának. De az államvizsgákra is be szoktuk hívni elnökként, hisz címzetes docensünk.
Most van egy új tervem, amiben ő is támogat: szeretném, ha Szegeden létrejöhetne egy igazi Patika Múzeum. Ez egy olyan múzeum lenne, amiben a múlt és jövő összekapcsolódik, bármilyen közhelyesen is hangzik ez. Ha eljönnek a gyerekek, akkor ne csak ódon szagú, régi bútorokat láthassanak, vagy azt nézzék, hogy hogyan csillognak a patendulák, hanem lehessen ott csinálni is valamit, például mint a Kutatók Éjszakáján, hajzselét készíteni. De azt is szeretném ott megmutatni, hogy milyen lesz a jövő gyógyszertára.
És milyen lesz?
Nehéz lenne pontosan megmondani, de a fő üzenet az lenne, hogy az új technológia abban támogassa a gyógyszerészeket, hogy végre azt tudják csinálni, ami a dolguk: empátiával odafordulni a beteghez, és segítő kezet nyújtani.
Sokan mondják, hogy naiv idealista vagyok, de vállalom.
Kalmár András
2024. szeptember 30.