Gyermekei már felnőttek, fia szintén közgazdász, leánya, aki jogi pályára lépett, három gyermekes édesanya, a legkisebb unoka három és fél, a legidősebb 13 éves. „Igazi gengszterek” – mondja róluk a nagyapjuk, végtelen szeretettel a hangjában. Nem csoda, hogyha teheti, minden szabadidejét velük tölti, ám erre nem sok lehetősége van, lévén a mai napig dolgozik, szakmailag rendkívül aktív: tanácsot ad, elemez, tanít.
Az én családomban még érettségizett ember sem volt, első generációs értelmiségi vagyok. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen ipari szakon végeztem 1978-ban, és hát a diploma után keresgettem a helyemet. Egy véletlen folytán kerültem kapcsolatba az egészségüggyel: egyszer édesanyám kórházba került, és a látogatások során alkalmam volt megfigyelni az intézmény működését.
Rájöttem, hogy egy kórház valójában egy nagyüzem! Sokan dolgoznak ott, sok erőforrást használnak, és arra gondoltam, hogy érdemes lenne közgazdasági szempontból is megvizsgálni egy ilyen intézmény működését.
Ugyanakkor az előző rendszerben – és most a ’80-as évek közepére gondolok – egyáltalán nem foglalkozott senki az egészségügy közgazdasági kérdéseivel. Engem pedig ez kezdett érdekelni, annak ellenére, hogy az összes barátom őrültségnek tartotta, hogy ilyesmivel foglalkozom.
Minden bizonnyal. Szóval elkezdtem autodidakta módon csipegetni az egészségügyi-gazdasági ismereteket, aztán sikerült megkapnom egy angliai ösztöndíjat, amelynek során nagyon komoly egészségügyigazdasági képzésben részesülhettem.
Magyarországon elsők között kezdtem el egészséggazdaságtant tanítani a Közgazdasági Egyetemen, a SOTE-n, meg az ELTE-n. Igaz, ami igaz, ennyi év után elmondhatom, hogy szinte nincs olyan zuga a magyar egészségügynek, ahol ne lennének tanítványaim. Egyetemi tanárok, miniszterek, gyógyszerészek kerültek ki a hallgatóim közül, de biztosítók munkatársai, vagy az üzleti szektor szereplői, gyógyszergyárak, gyógyszer-nagykereskedelmi cégek dolgozói és vezetői közül is sokan voltak a diákjaim, úgyhogy őszintén mondhatom, hogy elég jól fel tudom mérni, hogy milyen kihívásokkal küzdenek a szakmában tevékenykedők.
Valóban. Közszolgálati feladat ez is, az is. Fantasztikus dolog az oktatás, nem csak azért, mert a tudás átadása értelmet ad az ember életének, de azért is, mert önkorrekcióra ad lehetőséget – ha valami hülyeséget mondok, azt másnap vagy harmadnap korrigálhatom.
Viszont, amikor 2011-ben kaptam egy felkérést Szócska Miklós egészségügyért felelős államtitkártól, hogy menjek a csapatába dolgozni miniszteri biztosként, akkor szembesülnöm kellett azzal, hogy ott élesben kell döntéseket hozni, más a tét, mint egy tanteremben. Az életemnek egy nagyon gazdag és fontos szakasza kezdődött el akkor, olyan kérdésekkel foglalkozhattam, amiknek súlya volt, és felelőséggel járt a megoldásuk. Megtapasztalhattam, hogy hogyan lesz az ötletből javaslat, a javaslatból jogszabály vagy törvény.
Jó néhány törvény előkészítésében dolgoztam, ilyen volt például a nemdohányzók védelméről szóló törvény, de szakmai felelőse voltam a népegészségügyi termékadónak, azaz a chipsadónak is.
Rengeteg, az egészségügy működését befolyásoló jogszabályalkotási folyamatban vehettem részt, de a feladatom volt az is, hogy többletforrásokat szerezzek, mivel az egészségügynek az a sajátossága, hogy sosincs rá elég pénz.
Abszolút! Ezért van az egészségügyi közgazdaságtannak relevanciája, mert az egészségügyi költségek a világon mindenütt nőnek, és gyorsabban nőnek, mint a megtermelt jövedelem, a megtermelt GDP. Ezért a döntéshozónak, a kormányoknak mindig az a problémájuk, hogy a megnövekedett egészségügyi kiadásokat, meg a mögötte megjelenő megnövekedő igényeket hogyan elégítsék ki.
A folyamatosan emelkedő költségeknek két fő oka van – egyrészt egyre fejlettebbek az egészségügyi technológiák, ezeknek az ára pedig egyre nő. Gondoljon csak bele a diagnosztika fejlődésébe! Kezdetben volt a kopogtatás, aztán jött a röntgen, most pedig itt a PET CT. De mondhatnám, hogy korábban volt a Kalmopyrin, most meg vannak egymilliárd forint értékű gyógyszerek is. Szóval, ahogy fejlődik a technológia, úgy emelkedik az ára is.
Másrészt öregedik a társadalom, egyre emelkednek az átlagéletkorok, ami húsz éve még halálos betegségnek számított, azt ma már kis túlzással néhány pirulával meg lehet gyógyítani, de ennek költsége van. Az egészségügy legnagyobb fogyasztói nem meglepő módon az idősek.
Úgyhogy ez a két tényező tartósan velünk marad: az egészségügyi technológiák nem lesznek olcsóbbak, az idősödési folyamat pedig emelkedik, ezért az egészségügyi- közgazdasági tudásra egészen bizonyosan sokáig szükség lesz.
Az igaz, hogy ahol van verseny, ott a technológia ára is csökkenni fog. Tudjuk, hogy amikor a gyógyszerek generikussá válnak, akkor azok az eredeti ár 20-30%- ára csökkennek. De ugyanez már nem igaz a biológiai terápiák esetében. Így az összes népegészségügyi nyavalyát, pl. cukorbetegség, magas vérnyomás, koleszterin, stb. döntően generikumokkal kezelik, nincs olyan ország a világon, amelyik meg tudná fizetni a drága, innovatív szereket.
A megoldás az részben szakmapolitikai, részben politikai jellegű hátteret igényel. A Föld rengeteg országában megvan a szimbiózis az egészségügyi szakpolitika és a politika között. Azaz a politika aktorai megértették, hogy attól még, hogy valakit négy, nyolc, tíz évenként kisöpörnek a hatalomból, a megoldandó egészségügyi problémák ugyanazok maradnak.
Nyilván, de én csak az egészségügyről vagyok hivatott beszélni, nem hoznám most be a környezetvédelmet vagy az oktatást, legfeljebb a nyugdíjjal kapcsolatos kérdésekről szoktam néha visszafogottan nyilatkozni – de rengeteg olyan terület van, ahol a szakpolitika és politika szimbiózisát meg kellene teremteni. Mert azokban az országokban, ahol konszenzus van, ahol a szakpolitika mozgásterét meghatározzák, ott könnyebben találnak megoldást a bajokra.
Ha az egészségügyet kiszabadítanánk a politika fogságából, sokkal könnyebb dolgunk lenne – ezt egyébként egy hivatalban levő egészségügyi felsővezető mondta, igaz, akkor, amikor már tudta, hogy egy hónap múlva le fog mondani. De ezt én is így gondolom. Mindig óriási a félelem, hogy nagy lesz a politikai ára egy egészségügyi döntésnek, és ez rengeteg fontos döntés meghozatalát blokkolja.
A hazai egészségügyben három nagy kérdést kellene megoldani. Az egyik az, hogy az ellátórendszerünk milyen struktúrával segítse a gyógyítást. Ugye van az alapellátás, meg a szakellátás, annak is van járó és fekvő része. Ebben pedig fontos megteremteni az egyensúlyt, de az még várat magára. Túlságosan szakellátás-, túlságosan kórháznehéz a rendszerünk. Ezen kellene változtatni.
Pontosan. És ez azért rossz közgazdasági szempontból, mert a kórház a legdrágább ellátási forma.
Azzal kapcsolatban, hogy hol gyógyuljon a beteg, sok kérdést fel kellene vetni. És válaszokat is kellene találni.
A másik komoly gond a növekvő egészségügyi költségek, erről már korábban is beszéltünk. Hogyan lehet ezt finanszírozni? Ki lehet-e valami automatizmust találni arra, hogy legyen fedezete az egyre drágább szolgáltatásoknak? Például a GDP adott százalékát kötelező lenne egészségügyre fordítani, ezt törvénybe lehetne foglalni.
Az lenne a feladat, hogy a finanszírozás stabil, kiszámítható és fenntartható feltételeket biztosítson, hogy ne lehessen folyton összevissza rángatni az egészségügyet. A fejlett országokban azért ezek a mechanizmusok javarészt működnek.
A harmadik nagy baj – idézőjelbe téve a bajt –, hogy az egészségügy működtetése az humánerő-intenzív ágazat, tehát nagyon sok munkaerőt kell foglalkoztatni. Durván kétszázezer ember dolgozik a magyar körül egészségügyben, és még így is nagy a munkaerőhiány. Azt hiszem ezt a gyógyszerészeknek nem kell mondanom. De nővérekből sincs elegendő. Ezt a problémát pedig csak úgy lehet megoldani, ha a képzést teljes mértékben újragondoljuk.
Keretet kell emelni, nagyobb létszámban kell hallgatókat fogadni, de a képzések tartalmát is újra kellene tervezni.
Az oktatásban rengeteg feladat lenne, és humánerőforrás területen is sok teendő van. Például kevesen számolnak azzal, hogy mivel az orvosoknál és a kórházi gyógyszerészeknél volt egy komoly bérrendezés, fizetésemelés, annak az lesz a következménye, hogy nekik már magas lesz a nyugdíjuk is.
Nem úgy, mint a mostani 65 év felettieknek. Ők még kényszerből maradtak a rendszerben, hiszen nem érné meg nyugdíjba menniük – a praktizáló orvosok körülbelül 20%-a, 7.000 fő 65 év feletti. Ilyen a világon nincs sehol. Viszont azok, akik 15 év múlva mehetnek majd nyugdíjba, el is fognak menni, mivel a nyugdíjukból szépen meg fognak tudni élni. És akkor megint jön az orvoshiány.
Biztos, hogy sokkal nagyobb hangsúly kerül majd a gyógyszerészi gondozásra. Ezzel egyrészt az aktív ellátórendszert lehet tehermentesíteni, másrészt a gyógyszerészek nagyon magas tudással rendelkező egészségügyi szakemberek, ezért rengeteg olyan dolgot meg tudnának csinálni, ami ma Magyarországon még nem engedélyezett a számukra.
Én annyira kötődöm a gyógyszerészekhez, hogy amikor külföldön járok, mindig bemegyek egy patikába körülnézni. Finnországban például ketté van választva az officina, és az egyik fele a gyógyszerészi gondozásnak van fenntartva.
Olaszországban pedig azt láttam, hogy amikor az idős néni kiváltotta a gyógyszerét, a patikus azt mondta: „Donna, úgy látom, hogy rég volt laborvizsgálata, írok Önnek egy beutalót, és lefoglalok egy időpontot, ha nincs ellenére.”
Tehát a gyógyszerészi gondozásnak nagyon komoly szerepe van a világ számos országában.
És kiemelnék még valamit, ami nagyon fontos.
Tudjuk, hogy nagyon sok praxis betöltetlen, ezt általában helyettesítéssel oldják meg, illetve praxisközösségeket hoznak létre. Viszont ezekből általában hiányzik a gyógyszerész. Az egészségügyi rendszer sokszor nem tudja harmonizálni a különböző gyógyszerterápiákat, amik gyakran egymás ellen hatnak. Ezt hívják polipragmáziának.
Persze van a gyógyszerészeknek, a lakossági gyógyszerellátásnak éppen elég gondja, baja.
A gyógyszerkereskedelem – a nagykereskedelmet is beleértve – finanszírozási modellje megújításra szorul, mert 2011 óta a fundamentumok gyakorlatilag nem változtak. A gyógyszer-kiskereskedelem támogatott forgalmának az árrése alacsony és csökkenő, erre megoldást kell találni. De azt a gyógyszerészeknek is meg kell érteniük, hogy ennek meg kell találni a fedezetét, forrását. Tehát visszatértünk a finanszírozási problémákhoz.
Ugyanakkor büszkének kell rá lennünk, hogy a miénk egy nagyon nagy biztonsági szinten működő, világszínvonalon is kimagasló rendszer, nálunk szinte teljesen kizárt, hogy hamis gyógyszer kerüljön forgalomba. Nagy botrányt kavart, hogy pár éve az Egyesült Államokban hamis onkológiai gyógyszer került egy kórházba. Nálunk ez elképzelhetetlen, annyira zártak a csatornáink, annyira biztonságosan lett kialakítva a rendszer. Viszont nagyon kell vigyáznunk arra, hogy ez így is maradjon.
Kalmár András
2025. április 1.