Így igaz. A szüleim első generációs értelmiségiek, édesapám eredendően vegyészmérnök, de közgazdász diplomát is szerzett, édesanyám pedig a gyógyszerészi hivatást választotta. Egy szabolcsi kis településről származnak, és mesébe illő történet az övék, hisz gyerekkoruk óta ismerik egymást.
Édesapám valóban sokat dolgozott a Kamara körül, gazdasági ügyekkel foglalkozott, piaci elemzéseket készített, ezért őt is sokan gyógyszerésznek hitték, ráadásul az édesanyám által vezetett gyógyszertár pénzügyeit is ő kezelte, ezért okkal szólították „patikus úrnak.”
Édesanyám a diploma után egy rövid ideig a közforgalomban dolgozott, majd a Szabolcs utcai Kórházban találta meg a hivatását, először beosztott gyógyszerészként, majd az infúziós labort vezette.
A rendszerváltás után, ’93-ban alapították meg a szüleim az Erzsébet Gyógyszertárat a XX. kerületben, jogelőd nélkül. Anyukám lényegében akkor került vissza két évtized után a közforgalomba.
Elég jól sikerült az indulás, ’98-ban pedig megint jött egy lehetőség, hogy a XI. kerületben is ki lehetne alakítani egy gyógyszertárat. Így most a családban ott a régi, az Erzsébet Gyógyszertár, Budán pedig a Kristály. Én a diploma után Erzsébeten kezdtem beletanulni a gyógyszerészéletbe, a betegekkel való törődésbe, a kommunikációba. Nagy iskola volt számomra, sok tapasztalattal.
Igen, édesanyám is ott végzett, és ő azt mondta, ha gyógyszerész akarsz lenni, fiam, akkor csak Szeged!
Nagyon élveztem azokat az éveket, azóta is azt mondom, hogy aki teheti, tapasztalja meg, milyen egy vidéki egyetemi város. Egészen más, mint a fővárosi közeg! Ráadásul én a feleségemet is ott ismertem meg, évfolyamtársak voltunk.
Voltak mindenféle elképzelések, de konkrét ötletem nem volt. A természettudományok nem álltak tőlem távol, és a gyógyszertári munkát is ismertem valamennyire, mivel óvodás koromtól kezdve mindig volt néhány nyári nap, amit anyukám mellett a munkahelyén tölthettem, a kórházban.
Az egyetemen villant be, amikor az infúzióban keresni kellett a pirogén anyagokat, hogy hiszen én ezt már csináltam. Édesanyám ugyanis gyakran kérte, hogy találjam meg a megvilágított üvegben a „krokodilokat”.
13, illetve 18 éves voltam, amikor megnyitottuk a gyógyszertárakat. A budai Kristály Patika kialakításába már belefolytam, és láttam azt is, hogy a közforgalmú gyógyszerészetben megvan a változatosság, akad irodai munka is, de a legjobb a betegekkel való foglalkozás.
Meg szerettem is főzőcskézni kamasz koromban, ez pedig nem áll távol a labormunkától. Szóval a gyógyszerészkarra adtam be a jelentkezésemet, folytatva a családi hagyományt. Utólag visszagondolva, ez nagyon jó döntésnek bizonyult.
Egyrészt attól, hogy két gyógyszertár volt a családban, komoly helyzeti előnyből indultam a gyógyszerésztársadalom többi képviselőjéhez képest, így kötelességemnek éreztem, hogy a közösség, a patikusok érdekeit képviseljem.
Másrészt a széleskörű érdeklődésem elvitt a közgazdaságtan felé, aminek az alapismereteit édesapámnak köszönhetem – ő segített mélyebben belelátni a folyamatokba – és ezt a tudásomat úgy akartam hasznosítani, hogy abból a kamarai tagság profitáljon.
Hát persze, hiszen elválasztja őket a Duna, ha úgy vesszük az egyik Kelet–, a másik Nyugat-Magyarországon van. Egészen más a kettő, Pesterzsébet hagyományosan és jó értelemben vett munkáskerület volt, Újbudán meg az egykori Skála Áruház, a mai Allee közelében vagyunk. Más a közönség, mások a betegek, amit én személy szerint nagyon élvezek, hisz, ahogy mondani szokták, a változatosság gyönyörködtet. Ugyanakkor az egyik sem hatalmas gyógyszertár, kicsinek túl nagyok vagyunk, nagynak túl kicsik, és épp elég kihívással kell szembenéznünk ahhoz, hogy reálisan lássuk a gyógyszertárak, gyógyszerészek helyzetét.
Igen, ezek a nagy „klasszikusok”, a munkaerőhiány, az árrés rendezése, az eredményesség növelése. Ha ezeket félrerakom, és speciálisan az ágazati problémákra fókuszálok, akkor azt látom, hogy történtek pozitív változások, ugyanakkor bizonyos régi, berögzült szokások, főleg az adminisztráció területén, továbbra is velünk élnek.
Hiába van e-recept, azt ugyanúgy le kell ellenőriznem, mint egy hagyományos, kézzel írt receptet, és az expediálási időnek még most is ez teszi ki a nagy részét. Pedig ehelyett beszélgethetnénk a beteggel arról, hogy a gyógyszert hogyan kell szednie, miért kell szednie, miért fontos ez a terápia, mi mást tudna tenni ahhoz, hogy eredményes legyen a terápia, stb.
Számtalan egyéb példát lehetne hozni arra, hogy miközben a világ digitalizálódott, a mi munkánkban még mindig rengeteg a manuálisan végrehajtandó adminisztratív elem.
Szerintem részben ez is hozzájárul a szakemberhiányhoz, mert egy mai fiatal, aki szelfivel vesz fel jelzáloghitelt 20 évre, és úgy nyit egy angol szolgáltatónál számlát, hogy papírt sem ír alá, ha meglátja ezeket a középkori eszközöket, egyszerűen hátat fordít a szakmának.
Ennek számtalan vetülete van, de az, hogy egyrészt modernizáció van a szakmában, másrészt rengeteg folyamatban beleragadtunk a régi technológiákba, amik időt, energiát, munkaerőt, erőforrást, és ezáltal pénzt pazarolnak, az abszurd.
Igen, ez egy olyan program, amelyre bármelyik Szimpatika jelentkezhet. Mi voltunk az elsők Budapesten, aminek egyszerűen az az oka, hogy én jelentkeztem először.
Ha jól emlékszem ’23 októberében jött egy e-mailes felmérés, amelyben volt egy óvatos kérdés az esetleges megújulásról, átalakításról. Mindent megválaszoltam, aztán rögtön hívtam a patikalátogatót, mivel biztos voltam benne, hogy nem véletlenül kérdeznek erről. Engem is foglakoztatott már az átalakítás gondolata. Mivel itt összetalálkozott két egymástól látszólag független, ugyanakkor összeillő szándék, belevágtunk a történetbe, ami – mivel én nagyon az elején jelentkeztem – egy kicsit hosszadalmasabb volt, mint az utánam érkezőknek, hiszen közösen ki kellett dolgozni az egész rendszert, kitalálni a megjelenést, az elemeket. Azt hiszem ’23 decemberében ültünk le először a PHOENIX-szel, és ’24 novemberében történt meg az átalakítás.
Az Erzsébet Gyógyszertár dolgozói a megnyitó ünnepségen
Ez így van. Például, amikor először fölmerült a nyitott polc ötlete, egyből kaptam egy látványtervet, de nem csak a tervezésben segítettek, hanem ők hozták azt az asztalos csapatot is, aki a bútorokat megépítette. Minden egyedileg ránk lett szabva, úgy, ahogy azt megálmodtuk. De a generálkivitelezőt is ők ajánlották, akivel nagyon meg voltunk elégedve.
Meg rengeteg, látszólag apró, de fontos dologban kaptunk segítséget a PHOENIX-től, hiszen számtalan olyan dolog van, amiben egy gyógyszertárnak nincs tapasztalata. Mondok egy példát: ha van nyitott polc, akkor kell áruvédelmi kapu is, ezerféle csipogó van a piacon, kihez forduljak? Vagy ha nem papíralapú árkijelző címkéket akarok, hanem elektronikusat, melyik céget keressem meg?
Ezek mind olyan összetett rendszerek, amelyek átlátásához nagyon jól jött PHOENIX segítsége és tapasztalata.
De segítséget kaptunk a finanszírozásban is, nem kellett azonnal mindent egy összegben kifizetnünk. Ez nagy segítséget jelentett.
Azt hitték, nagyobb lett a patika! A tervezők ugyanis beépítettek néhány olyan optikai trükköt, amitől jobban látszik az utcáról nézve a gyógyszertár, és belülről is nagyobbnak tűnik a tér.
Nyilván voltak negatív hangok, mint minden változásnál, volt, aki azt mondta, hogy a régi szebb volt, jobb volt. Azt szoktuk ilyenkor mondani, hogy igen, az is szép volt, de megváltozott a világ, nekünk pedig haladni kell a korral. Ami egy egészségügyi intézménytől el is várható. De mindent egybe véve, azt látjuk, hogy az új enteriőrben komfortosabban mozognak a vásárlóink.
Kristóf 19 éves, most fog érettségizni. Őt elsősorban a közgazdaság foglalkoztatja, azt hiszem inkább, a nagyapja nyomdokaiba lép majd.
Karina 16, Sári pedig 12, a lányoknál ez még nem annyira letisztult, de hát még van idejük bőven. És persze semmi sem kizárt...
Járni járna, csak nem jut. De ha van egy kis üresjárat, kiszabadulok a kertünkbe és a növényeimmel foglalkozom. Édesanyámtól örököltem ezt a vonzalmamat, ő ráadásul akaratán kívül kertészeti szakközépiskolába járt. Bár a megye egyik neves gimnáziumába nyert felvételt, mire eljött a szeptember, átminősítették az iskolát, így ment ez akkoriban.
De nincsenek véletlenek, és a kert egy olyan pont az életemben, ami segít elterelni a gondolataimat a mindennapi problémákról. De nem tudok ott sem teljesen kikapcsolni, ha tudom, hogy számítanak rám a tára mögött.
Kalmár András
2025. március 3.