Élettörténetek

Az itteni patikalátogatónkat, Domján Andreát az utcán leszólította egy gyógyszerész mondván: látta az utcán előtte menni a kiváló szakembert, Dr. Kovács Pál nyugdíjas gyógyszertárvezetőt, és örömmel látta, milyen szálfa a termete még mindig, és megkérdezte Andreától: Margitka miért nem ír a gyógyszerész úrról, hadd tudják meg, hogy megy a sora.

Hát így kerültem ide Keszthelyre ebben a csodálatos időben, kedves Olvasó.

Kicsi, csendes utcában csengettem be és jött ki elém egy ugyancsak szálfa termetű hölgy, mint kisült a gyógyszerész úr és felesége, leánykori nevén Meizler Éva, a Keszthelyi Kórház Intézetvezető főnővére. Ő valóban az ősi földjüket tapossa, amint a történetéből később megtudtam, mert ez az ingatlan, ahol a házaspár bűbájos napfényben úszó háza épült az egyik iparos nagyapa, Meizler Károly hentes és mészáros boltjának és házának adott otthont, majd államosították a háború után, végül Éva „visszavásárolta” jogos örökségét, és mivel mindig tervező szeretett volna lenni, itt felépítette, berendezte kettőjük csendes, lenyűgöző otthonát.

Közben megjelent a két házőrző, majd a snájdig gyógyszerész úr. Mindenkivel letegeződtünk, még a kutyákkal is. A családhoz tartozik még három cica is.

Asztalhoz ülés után a két ember hasonlósága és nem mindennapi élettörténete szögez a székhez. A beszélgető partnerem 86 éves, de sem a kinézete, sem a szelleme nem mutatja ezt a szépséges kort.

Kedves gyógyszerész úr, ha megengeded Pali, meséljél nekem és mint kisgyerek hallgatlak benneteket.

1929. december 1-én születtem Budapesten, ugyanis Édesapám, Kovács Pál úthengergépészként ott dolgozott, a Margitszigeten csináltak a makadám utat. Szeretett Édesanyám Bradics Lujza ikergyerekeket szült, de öcsém 7 éves korában Kiskomáromban (ma Zalakomárom) tetanus mérgezésben meghalt. A szüleim mindig ott éltek, ahova Édesapámat irányították, mivel neki hétfőtől-szombatig a megadott területen kellett dolgoznia, meg is látszott az utak minőségén! 1937-44-ig az elemi iskolát itt végeztem. Egyszer Keszthelyen jártunkkor láttam fehér reverendás, kék cingulumos szerzeteseket, nagyon megtetszettek nekem, Édesapám megkérdezte tőlem: hová szeretnél menni továbbtanulni?

A válaszom az volt akkor már tudva kik voltak a fehér szerzetesek: a premontreiekhez Keszthelyre. Szüleim is odaköltözködtek 1940. július hónapjában. Édesapám autodidakta ember volt, minden eszközt, ha megcsinált, vagy kezébe került, tudta hogyan kell használni, így megtanított kézilabdázni, pingpongozni, korcsolyázni, stb. Magas termetű lévén a kézilabda, a labdarúgás mind kísérője lett életemnek.

Csapatban is játszottál?

Hogyne, kikértek az iskolából és csodák csodája elengedtek, hogy játsszak az iskola csapatán kívül is.

A tanáraid közül kit említenél meg szívesen?

Dr. Klempa Károly német nyelvtanárt, aki cserkész vezetőnk volt, és aki 1942-ben megtanított tárogatózni. A Premontrei Gimnáziumban jó rendű tanuló voltam, amikor világiak vették át a tanításunkat jeles lettem, ez volt a két gimnázium közötti különbség.

Pali, beszéljél életed nagyon szomorú időszakáról.

Sajnos 1944. decemberében leventeként elvittek Stettinbe, Németországba. 1945. márciusában Stettinből kettő hónapos gyaloglás után értünk el Münchenbe. A hadifogság bárhol van nagyon szomorú és megalázó dolog. 1945. májusában amerikai fogságba kerültem Münchenben (ott is folytatódott az éhezés), majd 1946. februárjában térhettem haza.

Akkor szembesültél egy gyermek legnagyobb tragédiájával, még Te fogságban sínylődtél, meghalt Édesanyád, és Édesapád a változatosság kedvéért angol hadifogságban volt.

Mi történt Veled, a gimnazista fiúval, aki teljesen egyedül állt a háború utáni magyar valóságban?

A szomszédok befogadtak, mert a lakásunknak csak a négy fala volt meg. A jóembereket Kapcsándiéknak hívták. El kell mondanom Édesapám miután hazatért az úthengerrel (a párttitkár megmondta, ha nem hozza haza, bíróság elé állítják, még fel is akaszthatják), a szomszédék teljes kiadását velem kapcsolatban maradéktalanul megfizette.

Egyébként 1993-ban 500 Ft-ot, azaz ötszáz forintot kaptam a hadifogságért, ami ma már kb. 2500 Ft-ot jelent.

Édesapád megtudta a szomorú hírt Villachban, hogy meghalt a felesége?

Igen, de hála Istennek azt is, hogy a fia él. Ott a repülőteret csinálták. Az angolok felajánlották neki maradjon ott, engem kihozatnak hozzá. Ő haza akart jönni!

Pali szerinted a hozzád hasonlókkal együtt mit veszítettetek el ebben a zord időben, a szeretteiteken kívül?

Nem volt vidám a kamaszkorunk. A hadifogságban korlátozva volt a szabadságunk, füvet rágtunk, pocsolyából ittunk, egy mai olyan korú fiatal belehalna. Nekem az volt a szerencsém, hogy cserkészként, szeretetteljes családban felnőve lelkileg stabil, fizikailag edzett voltam. A túlélés pedig az „amnéziás” állapotnak volt köszönhető. Sajnos a hadifogságom miatt 1 évet veszítettem, ezért 1948 helyett, 1949-ben érettségiztem.

Érettségi után orvos szerettem volna lenni, de Pécsett a felvételin a DISZ képviselőjének nem jól feleltem. Így 1 év kihagyással felvételi nélkül 1950-ben, Édesapám után, mint munkás származású előtt kinyílt az Szegedi Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának kapuja. Eredetileg 2 éves lett volna az egyetem, mint gyógyszerész segéd végeztünk volna, de közben 4 évre emelték a tanulmányi időt.

Kit szerettél legjobban?

Dávid professzort, ha mentem felelni, odaszólt: „Pali fiam, mondjad nyugodtan a tételedet.” – és kiment reggelizni.

Sportoltál az egyetemen?

Igen, futballoztam, így ingyen kaptam ebédet.

Jól ment a tanulás, jeles lettem. Az évfolyamnak a DISZ titkára megbukott, engem kértek fel, de a jellemzésemben az volt: „olyan ember, aki szigorlat előtt könyörgő, utána hálaadó Istentiszteletekre megy.”

1952-ben teljesülhetett volna az álmom, mert a Jugoszláviából átjöttek számára 15 helyet tartottak fenn évente az orvoskaron, de mivel Tito láncos kutya lett, el kellett távozniuk az onnan származóknak. Helyükre át lehetett menni, de engem nem engedtek, mert ha átmegyek nem maradt volna egy munkás származású hallgató sem az évfolyamunkon!!!

Mikor ismerkedtetek meg Évával?

’50 karácsonyán. Egy vidám, csinos leány volt, akit mindig kísértek a testőrei (Szerk.: nem csoda, mert látva fotóit egy nagyon szép és elegáns leány volt Éva.). Találkoztunk sokat, mert én a nyári gyakorlatokat és a félévet is a Főtéri Patikában teljesítettem. Amikor IV. éves lettem, akkor vált komollyá a kapcsolatunk. Én államvizsgáztam, Éva érettségizett, ő nagyon jó családból származott. 1957. július 3-án esküdtünk. Közben én Keszthelyen, Hévízen, majd ismét Keszthelyen dolgoztam. (Ebben az időben tartalékos tiszti tanfolyamra küldtek.) 1956-ban már megbízott vezetője voltam a Főtéri gyógyszertárnak. 1957. februártól szakfelügyelőnek neveztek ki Veszprém megyében. Előtte kettő hónapig tanfolyamon vettem részt Budapesten. 1958. áprilisában lettem a Főtéri gyógyszertár vezetője.

Gyógyszerismertető lettem két éves tanfolyam elvégzése után, sok előadást tartottam orvosoknak, gyógyszerészeknek. Vizsgáztattam Sopronban szakgyógyszerészeket. A három fő tantárgyunk meghatározta életemet.

Technológiából doktoráltam, hatástanból, toxikológiából szakvizsgát tettem. Szakfelügyelőként alkalmaztak a megyében, de legtovább, 40 évet a Főtéri Patika vezetőjeként dolgoztam, ebben az időben kb. 40 ember főnöke voltam. Ez az idő 1998-ig tartott.

Ma mi az a titulus, amit megtartottál a sok közül?

A Premontrei Öreg Diákok Egyesületének elnöke és a TIT városi elnökségének tagságát tartottam meg.

Ha nem haragszol, mellékletként felsoroljuk a betöltött funkcióidat és a kitüntetéseidet. Az életed sokkal érdekesebb, fájdalmasabb, talán boldogabb volt, mint amit az elmondottak után elképzelhetnénk.

Nézem a két embert, ők azok, akiket feltörekvő nemzedékként aposztorfálnának most is, és a múltban is. Ők tartják megviselt, sebzett vállukon az országot, a szakmát, ők az igazi példakép, akiket csak csodálni és nagyon szeretve megbecsülni lehet!

Köszönöm a beszélgetést, és az Olvasóknak elárulom, történetük nagy része még évtizedek múltán is fájdalmasan szívükbe rejtve titkokként sajnos megmarad és ez nem jó nekik sem, és nekünk sem.

G.M.A.

2015. április