A Mátra már őszi díszbe öltözött. Parád csendes. Amint Laci megáll, az egyik házból a számomra főgyógyszerészként megismert mosolygós úr jön elénk, dr. Szakács Imre Salgótarján kórházának volt főgyógyszerésze, Parád gyógyszertárának volt tulajdonosa, jelenleg pedig elfoglalt nyugdíjas „fiatalember”.
A hosszú forró ősz megviselte még az öntözött kertet is. A nagy csendben, az őszi virágok között benn találkozunk Anival, a naplementében támaszt nyújtó társsal.
Várom az egyszerű történetet, hiszen a velem szemben ülővel régen nem tudtam kapcsolatot kialakítani a hivatalos beszélgetésen túl. Úgy éreztem fal van közöttünk, ő figyel, és nincs semmi közös bennünk. Amit hallok megrendít, sajnálom a múlt hallgatásáért. Ha az ember megnyitja szívét rájön, nincs egyedül, hiszen másokat is sújtott akkor a sors, anélkül, hogy bűnösek lettek volna.
Imre, ebben a csendben mesélj magadról és családodról!
1938-ban itt Parádon, ebben az ősi Szakács házban születtem. Édesapám Szakács Ábel az I. és II. Világháborút is végigharcoló honvéd volt. Édesanyám Osztafin Erzsébet, molnár jankó előnevekkel, mert itt az volt a szokás, hogy a családokat megkülönböztetendő foglalkozásuk jelzője lett a vezeték nevüknek. Ők voltak itt a vizimolnár Osztafinok, a Jánosokat pedig a palócok jankózták.
Lacitól hallottam, hogy még a Széchenyi Könyvtárba is felmentél a családod után kutatni, és a családfát sikerült 1711-ig visszavezetni.
Igen, 1711-ig, de bizonyított, hogy már a török idők előtt itt éltek. Az Andrássy grófok Rozsnyó környékére menekítették a jobbágyaikat, majd a veszedelem elmúltával 20 családot visszatelepítettek. Voltam ott, Rozsnyó környékén, nem lehet tagadni, hogy palócok, mert ugyanúgy beszélnek mint mi, és sok Szakács is van az ott élők között. Tulajdonképpen itt Parádon megtaláltam minden adatot a parókia anyakönyveiben az őseimről, csak a rokonság miatt mentem fel a Széchenyi Könyvtárba.
Hányan voltatok testvérek?
Hárman. Julianna a nővérem, József a bátyám. Sajnos már nem élnek. A ’60-as évek, a megpróbáltatások elvitték őket. Édesapám a front után orosz hadifogságba került. Hazajövetele után mivel mindig mintagazda volt, neki kellett a többi gazdának „utat” mutatni – persze megfelelő „kezelés” után -, a TSZ-be való belépést elsőnek aláírta. A testvéreimmel kitűnő tanulók voltunk. Egyházi iskolába jártunk, mindig tisztán, rendesen. Édesanyám a tartásából még akkor sem engedett, ha az üres kamrából kellett ennivalót elővarázsolnia, vagy a rongyos anyagból báli belépőt újítania. A nagyapám Szakács Ábel (érdekesség hogy ükapámtól Édesapámig minden Szakács az Ábel nevet viselte), aki nemcsak egyházi elöljáró volt, hanem egy olyan magyar ember, aki még a saját vagyonával is megtámogatta a csőd szélére került parádi fogyasztási és értékesítő szövetkezetet és ezzel megmentette azt a jövőnek. Hálásak is voltak a faluban, mint itt láthatod a Parád című helytörténeti könyvben, a szövetkezet jótevőjeként került be a község történetébe.
Meg kell állapítsam, Ti tényleg jeles, példamutató család voltatok, mivel nagyon sok Szakács és Osztafin szerepel a kiadvány képein.
Igen, az Édesapám aranykoszorús gazda volt, akkor már ő gazdasági iskolát járt és ellátta a Kühne Mezőgazdasági Gépgyár Észak-magyarországi Képviseletét, ezért is volt gazdaságunknak mintafelszerelése. Szerette a földjét, a lovát, az állatokat, a családját igyekezett istenfélő nevelésben részesíteni.
Az egyházi iskolák államosítása után mi lett veletek?
1950 után minden megváltozott. Üldözöttekké váltunk, Édesapám kulák lett, majd jött a már általam említett TSZ-esítés. Egyikünk se mehetett középiskolába, Édesanyám azonban elintézte, hogy ne ipari tanuló legyek, hanem Egerbe, a Dobó Gimnáziumba késve, de felvegyenek.
A főgyógyszerész úr életének következő részét engedjék meg, hogy én meséljem el saját szavaimmal.
Imre jól tudott latinul, korrepetált. Amit keresett, azon német tanárt fogadott és tanulta a nyelvet. Jött 1956. Imrét megválasztották a Diáktanács elnökének. Bizony, aki ezt a posztot betöltötte, kitiltatott az összes középiskolából, ezért így nem tudott érettségizni. Ezt és az egyéb megtorlást elkerülendő tizenhárman egy teherautón nyugatra indultak. Imrének Győrben eszébe jutott, hogy nem köszönt el a szüleitől, anélkül pedig nem mehet a nagy útra! Visszafordult. Egy évig Borsodban volt segédmunkás. Kitűnő eredménnyel érettségizett. Állatorvos szeretett volna lenni, de ajánlás nélkül bejutni az egyetemre nem lehetett, így 1958-ban felment Mosonyi professzorhoz, akinek őszintén elmondta élettörténetét, ő pedig felvette a gyógyszerész karra.
Az egyetemi évek hogyan alakultak?
1959-ben Gegesi Kiss Pál rektor javaslatára népköztársasági ösztöndíjas lettem, mert kitűnő tanuló voltam. A szüleimtől már akkor mindent elvettek, a testvéreim is hasonló helyzetben voltak, nekem kellett őket támogatnom. Demonstrátor lettem, esténként külön dolgoztam. Clauder professzor úrnak is sokat köszönhetek.
Hogyan alakult a magánéleted?
Egyetemi évfolyamtársam lett későbbi feleségem, Tóth Mária. 1963-ban összeházasodtunk, Salgótarjánban dolgoztunk. Pendliztem is. 1967-től kórházi főgyógyszerész lettem, amit 1998-ig csináltam. Minden napot az orvoscsapattal együtt kezdtünk. Voltak igazi, őszinte barátaim, akik hasonlóan „végigélték” ezt az időt.
Beszéljünk a gyermekeidről, unokákról.
1964-ben született Tamás fiam, mindig évfolyamelső volt, műszaki doktor végzettsége van. Két gyermeke van: Eszter és Csilla. Andrea lányom közgazdász, gyermekei: Regina és Kristóf.
Hogy szereztétek meg az általad „csecsen lőállásnak” becézett parádi patikát.
Kétszer hirdették meg. Senki nem pályázott rá. Vona Feri barátom hívott fel és a figyelmünkbe ajánlotta. Karácsony este megírtuk a pályázatot. Feleségem lett a személyi jogos, egészen haláláig. Kézenfekvő volt, hogy hazajövünk az ősi házba. A feleségem halála után én vittem tovább a patikát, majd eljött az a pont, amikor átadtam a jelenlegi vezetőnek.
Buta kérdés látva a kaszát, a veteményest, a virágos kertet, hogy mivel töltöd az idődet?
A barátaimnál szívesen helyettesítek, rendesen viszem a patikát. 8 óra állás nem fáraszt. Sokat utazunk Anikával, aki élettársam, segítségem, rendben tartóm. Kaszálok, azt hiszem, itt már csak én tudom élesre fenni és használni a kaszát. A legfontosabb pedig, hogy gyűjtöm az istállóban berendezett patikamúzeumhoz a tárgyakat. Igaz, ősszel a begyűjtött termény is odakerül.
Hát, kedves Olvasó, az istállóban (ne tessék fintorogni) berendezett patikamúzeumot jöttem el Lacival megtekinteni, és egy magyar sorssal „megvert” patikussal találkoztam, akit ismertem, de megismerni csak most adatott meg nekem.
Megköszönöm dr. Szakács Imre főgyógyszerész kollégámnak, hogy bepillantást engedett a családja és saját embert próbáló életébe.
G.M.A
2011. október
