Szinte hihetetlen, hosszú évek óta dolgozunk együtt, több helyszínen nem is egyszer tartott előadást, de ez a Duna-parti város kimaradt a repertoárjából. Így most nemcsak az ottani hallgatók kíváncsiságát elégítjük ki, hanem minden PHOENIX Futár olvasóét is: ki valójában ez a kívülálló?
Kedves Alezredes úr (bár én már kineveztem a továbbképzések során tábornokká!), mindig kiemeli a hivatása előtt, hogy nyugállományú. Ennek a kétjegyű mássalhangzónak köszönhetően gondolom nem lesz unalmas és mindennapi az élettörténete, hiszen a több évtizedes szolgálat biztosíték erre.
Kérem, kezdjen el mesélni, honnan indult, kik voltak a szülei és minden tényezőről, ami segítette, hogy olyan emberré váljon, amilyenné vált.
A családom Szolnok megyei (ma Jász-Nagykun-Szolnok), édesapám Kurdics Mihály cibakházi, édesanyám Kurdics Mihályné, született Magyar Margit, tiszaföldvári származású. Mind a ketten 5-5 gyermekes nagy családban nőttek fel.
Édesapámat 1945-ben 19 évesen közvetlenül a II. Világháború után sok-sok fiatal, illetve idősebb férfival és nővel elhurcolták az ún. „málenkij robotra” a Gulágra (Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej) javítómunka táborba (vasércbánya, szénbánya, rézbánya, fakitermelés, lágerépítés, stb). 4 évig tartott számára ez a nyomorúságos valóságos robot, de ő még szerencsés volt, hogy élve, és nem krónikus betegen hazatérhetett. Mindig büszkén, ám keserű humorral emlegette, hogy ennek a „szögesdrótos nyelv- és főiskolának” köszönhette, hogy fogolytársaitól megtanult németül és oroszul.
Műszaki könyvek keresztfordítására kérték fel itthon, azonkívül az NDK-ba és a Szovjetunióba tanulmányutakra küldték mezőgazdasági gépgyárakba. Amikor hazajött, összeházasodtak édesanyámmal, megkezdték a közös életüket, melynek első állomása Békéscsaba lett. Miután gépész végzettsége volt, a békési gépállomás megszervezését bízták rá. Itt születtem 1950-ben. Később áthelyezték édesapámat Zalaegerszegre, majd Cibakházára, Tiszaföldvárra és Szolnok lett a végállomás, mely már a családom számára nyugvópontot jelentett.
Azért tudom magam szolnokinak, mivel az általános és középiskolát itt végeztem el. Nagyon szép emlékeim vannak nemcsak azért, mert az idő múlása mindent megszépít, hanem mert én voltam az első unoka és a nagyszüleim, nagynéném, nagybátyáim mind engem kényeztettek!
A sok szeretett személy közül kire emlékszik megkülönböztetett tisztelettel?
Anyai nagyapámra, akinek a neve is meghatározó - Magyar János - és aki szép szál parasztember volt, s számomra a legnagyobb magyar... Tőle tanultam a ló és az állatok szeretetét, vele éltem át a kukoricatörés, kézi aratás, szőlőművelés, borfejtés, disznóvágás nagyszerű élményeit. A nagymamáim főző, sütő, hímző-varró tudományát csodálhattam napszám. Most tudom már micsoda csodálatos élményben volt részem. Az édesapám és nagybátyáim már 6-7 éves koromban megmutatták hogyan kell Hoffer traktort és 125-ös Csepel motort vezetni. Édesapám mezőgazdasági mérnökként, majd középiskolai műszaki tanárként dolgozott 70 éves koráig.
Van testvére?
Igen, Károly, ő közlekedés műszaki végzettségű, Kecskeméten a katonai repülőtéren hivatásos tisztként dolgozott, ma nyugállományú honvéd százados és többszörös nagyapa.
Mihály, áruljuk el az Olvasóknak, hogy tanulmányait végig jeles és kitűnő eredménnyel végzete el, és 1969-ben okleveles gépésztechnikusként fejezte be az iskolát.
Közben fényderült még egyéb adottságaira is?
Igen, hogy jól rajzolok és különös tehetségem van a kalligrafikus betűíráshoz, hát ennek a képességnek a katonaságnál nagy hasznát vettem.
Volt még más is, amihez rendkívüli módon vonzódott, igaz?
Igen, szerettem a magyar irodalmat, Kazinczy szép kiejtés versenyen többször szerepeltem, dobogós helyen is álltam. Ma milyen jó, amikor Önöknél is előadást tartok, használhatom a szép anyanyelvünket. Időben kicsit később, 1963-64-ben engem is megérintett a kor szele, a kor zenéje. Autodidakta módon megtanultam gitározni. Volt érzékem a szervezéshez, így zenekart alapítottunk, na és elkészítettem életem első - és hosszú ideig egyetlen - basszusgitárját. Nagyszerű bulikon játszottunk.
A műszaki érdeklődése ismét felülkerekedett, hiszen a vitorlázó repülőgép és a repülés megragadta és fogva tartotta, meddig is?
Az MHSz keretében Szolnok-Szandaszőlősi sportrepülőtéren 4 évig eredményesen műveltem e sportot. Jó iskola volt a figyelem, fegyelem, precizitás kifejlesztésére, és rendkívüli élményt nyújtott. Nem hiszi el Margitka, de innen datálódik az az ötletem, hogy kacérkodjam a nyomozói hivatással. Itt volt egy szeretett oktatóm, Kaszab László, aki gyilkosságok felderítésével foglalkozó nyomozó volt. Sokat beszélgettünk, de ennek az érdeklődésnek a felszínre kerülése még jó 10 évet váratott magára.
Mihály, elkalandoztunk a hobbik irányába. Térjünk vissza, érettségi után hol folytatta a tanulmányait?
Felvettek a kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolára (GAMF). Elhagytam Szolnokot és „gyüttmentként” kecskemétivé váltam már 5 évtizede. Közben 1970-72-ig sorkatonai szolgálatom töltöttem Szolnokon a repülőezrednél írnokként és persze itt is gitárzenekart szerveztem.
Ha megengedi Margitka itt megemlíteném, hogy 43 év gitárnélküliség után most visszaköszönt életembe ez a szerelem, mert ismét tagja lettem egy korombeliekből álló gitárzenekarnak, 3 éve játszom velük, mint basszusgitáros. A ’60-as évek gitárzenéi voltak a gyökerek és ide tértünk vissza.
Mi történt Önnel a leszerelése után?
Visszatértem a magnetofon gyárba. Megváltozott a magánéletem is, mert megházasodtam, s megszületett az első fiúgyermekünk. Miután művezetőként dolgoztam, 4 szakemberből álló csapatunk tagjaként kiküldtek bennünket Münchenbe, megtanulandó a kazettás sztereófej gyártást. Akkor minden minőségi, nyugati alapanyagból, alkatrészből készült. Megváltozott a világ, a ’70-es évek végére már szűkült a valutakeret, ezért ezeket az anyagokat az akkori KGST gyengébb minőségű anyagaira voltunk kénytelenek cserélni. Ebből következett, hogy egyre több selejtet gyártottunk, és én ennek a „favágásnak” részese nem óhajtottam lenni. Ekkor előtérbe került a régi álmom: bűnügyi nyomozó szeretnék lenni! Úgy szerettem volna azzá válni, hogy a családomban senki nem volt még rendőr sem, nemhogy nyomozó. Igaz nem volt sportrepülő és gitáros sem!
Mit szólt a családja ehhez a pályamódosításhoz?
Féltettek, de nem akadályoztak. Így 1980-ban a Bács-Kiskun megyei Rendőr-főkapitányságon bűnügyi nyomozónak jelentkeztem. Tudja mi volt a legnagyobb probléma? Az akkor viselt szakállam, mert abban az időben ez tabu volt!
Milyen területen foglalkoztatták?
A karrierem cigányvonalas (akkor még volt ilyen), majd életvédelmi nyomozóként indult. Kecskemét Város - Járás, földrajzilag nagy terület, számtalan bűnüggyel, ami felderítésre várt. Közben el kellett végeznem a Rendőrtiszti Főiskola bűnügyi szakát. Kiemeltek a Bács-Kiskun megyei Főkapitányságra, egyre komolyabb bűnügyekkel foglalkoztam. Alosztályvezetőnek, később osztályvezetőnek neveztek ki. Ebben az időben megszületett második kisfiunk.
Mikor kezdett el foglalkozni a kábítószer elhárítással?
1984-ben jött a fordulat. Minden megyéből a BRFK-tól és az ORFK-tól kijelöltek egy-egy bűnügyi szakembert, a hazai rendőrség történetének első – amerikai kiképzők által tartott (U.S.Customs Service Narcotics Enforcement Seminar) - kábítószer ellenes kiképzésére. Bács-Kiskunból engem választottak. Így indult el ez a karrierem és elkötelezettségem e speciális szakterület iránt. Tulajdonképpen mi tanultunk és tanítottuk a kollégákat. A főiskola újonnan indított 2 éves Narkológiai Speciális Kollégiumát is elvégeztem. Ezen kiképzést követően - nyugállományba vonulásomig - külön feladatom volt a Bács-Kiskun megyei Rendőr-főkapitányság illetékességi területén a kábítószeres ügyek felderítésének megszervezése, az állomány kiképzése, továbbképzése, a drogprevenciós program megszervezése és gyakorlati végrehajtása. Na és ne felejtsem el a nemzetközi konferenciákon való részvételt, tanulmányutat Hollandiába, stb.
Mi történt a rendszerváltást követően Alezredes úr, amikor a határainkat megnyitottuk?
A nemzetközi alvilág örült az új piacnak. Lassan a filmekből, könyvekből, vagy a rokoni, szakmai kapcsolatok során megismert „pótszerek” alkalmazását felváltották az „igazi” drogok. Megkezdődött a versenyfutás az idővel és az új készítmények szintézisével. Ezt Önöknek, mint gyógyszerészeknek nem kell ecsetelni.
Mihály, akik eljönnek a továbbképzésre és hallgatják vagy hallották már az előadását, tudják milyen életszerű, és hogy van egy „A kábítószer itt van testközelben” c. szakmai kézikönyve, ami szintén segít az érdeklődőnek, vagy annak aki sötétben tapogatózik. A nagy és szomorú tapasztalatunk, hogy mikor elkezdtük az együttes munkát 16-24 évesekről beszéltünk, most már 10-11 éves, sőt, fiatalabbak érintettségéről kell szólni és meghúzni a vészcsengőt. Mi a tapasztalata?
Csak őszintén lehet beszélni, a megtörtént esetek mind szomorú tanulságul szolgálnak. Hangsúlyoznom kell az igazi családban, ahol beszélgetnek, ahol szeretetben élnek, ott nincs olyan esélye a drogok térnyerésének. Sajnos a döntés a fiatalok kezében van. Ha ki akarja próbálni, azt kell mondanom elveszett ember.
A tapasztalatom az, hogy nincs megállás, vannak segítők, de a döntésüknek meg kell születnie. Nem tudunk 24 órás megfigyelést tartani! Fel kell hívni a figyelmet az élet értékeire.
Ez harc, mert a másik oldal nem adja fel, egyre fiatalabb korosztályt szólít meg, és kiváló szakemberekkel próbál a pénz erejével új - úgynevezett legálisokat -, veszélyes készítményeket szintetizáltatni, amiket meg még nem lehet azonosítani. A nagy pénz, a gyors meggazdagodás reménye sok embert megszédít, a régi dealer, ha lebukik, jön helyette más. De akkor sem szabad feladni a harcot és a prevenció eredményességébe vetett hitet!
Ennek a szent célnak érdekében utazom a Kárpát-medencében, rengeteg előadást tartok, ebben segítségemre van a feleségem. A zsaru élet nem könnyű, a társ is megszenvedi ezt a hivatást. Nálunk is ez történt, első feleségemmel úgy döntöttünk, neki jobb lesz, ha elszakad ettől a világ „rossz oldalán” mozgó férjtől, hiszen eredetileg, nem egy bűnügyi nyomozóval kötötte össze az életét. Második feleségem már tudta, hogy mit vállal, amikor összeházasodtunk. Így ma a prevenciós munkám szervezését intézi, és immár 25 éve együtt neveljük előző házasságainkból született négy – ma már felnőtt - gyermekünket. Már van 4 unokánk és útban van az ötödik is, mindkettőnk örömére.
Látom a szeméből Margitka, mit szeretne kérdezni, nem lesz egyikből sem zsaru, normális foglalkozást választanak…
És Ön, Alezredes úr?
Én, én, a kilométerek nem fogynak, sőt… Teszem a dolgom, van, ahová előszörre várnak, van, ahol már visszajáró vagy hazajáró vagyok. Van, hogy találkozom olyan kérdezővel, aki valaha a tanácsomat kérte: mit tegyen, a baráti köre drogozik és már őt cikizik, hogy miért nem kóstol? Elhangzik a válaszom: ne feledd, a Te döntésed! Általában nincs visszaút!
És jön a találkozás az egyetemen vagy végzettként elmondja, jól döntött, mert az új barátainak is voltak feladataik, nem kellett a pótcselekvés, és még az is kisül, hogy ott a zene vagy a tánc, ami sok barátot hozott az életébe és ezért nagyon hálás nekem, hogy őszintén beszéltem és felnyitottam a szemét. Akkor ismét elindulunk és tesszük ismét az ezer kilométereket, mert mindig vár valaki az út szélén, akinek segíteni kell, hogy elinduljon a „jó döntés” irányába.
Köszönöm a beszélgetést! Azt hiszem kedves Olvasók, ilyen életút történettel, ilyen ősöktől származva csak ilyen EMBERré válva teheti hitelesen a zsaru a dolgát.
G.M.A.
2018.05.
