A kedves Olvasó, ha a cikket elolvassa, remélem megtudja honnan származik a magyar „vaslady”.
Megismerkedésünk után rövid idő múlva már hozta magával a kedves tanítványait, Borcsiczky Dóra doctor pharmaciae-t és univ.doctort, valamint dr. Hantos Mónikát, aki jelenleg a Bethesda Kórház főgyógyszerésze.
Igen, a szemben ülő „tudós nő” néha megdolgoztatott bennünket külön is, mivel úgy elmerült a vonaton az olvasnivalójában, hogy elfelejtett leszállni Székesfehérváron. Szegény Dobos Dénes kollégám hiába várta a pályaudvaron. Ekkor megszólalt a telefonom: ne haragudj, de Polgárdiban vagyok, most mi lesz? Dénes szaladt utána és hozta vissza a nagyon várt előadónkat.
Professzor asszony kíváncsi vagyok Rád is, de a 102 évet élt édesanyád és édesapád családjára is. Nem haragszol, ha arra kérlek, meséljél nekünk a családodról? Na és a hivatásunk hogyan jelent meg életedben?
Most azt szeretnéd hallani, hogy milyen kapcsolataim voltak a gyógyszerészettel, vagy egyáltalán a gyógyítással. Ki kell ábrándítanom Téged, mert semmilyen ilyen irányú érdeklődése nem volt nálunk senkinek. Az igaz, volt egy csodálatos orvos professzor a családunkban, édesanyám bátyja, dr. Zsebők Zoltán, aki az egyetem Röntgenklinikáját Radiológiai Klinikává fejlesztette és azon kívül a református zsinat világi elnökeként is tevékenykedett.
A Zsebők család, tehát édesanyám édesapja Zsebők Bálint a Bakonyban Szentgálon – mellesleg Lőrincze Lajos is onnan származik – született és élt, ahol olvasókör működött és saját falusi könyvtáruk volt. Zsebők nagyapa korán elvesztette édesanyját, akit Lidinek hívtak, az édesapja Zsebők Gábor a gyerekek miatt ismét választott feleséget, akit szintén Lidinek hívtak! A faluban volt egy szűrszabó mester, akinek gyermeke nem volt, és szívesen foglalkozott a szorgalmas, minden iránt érdeklődő gyermekkel, Bálinttal. Úgy érezték a fiatalember többre is képes, így Veszprémbe küldték, hogy kitanulja az úri-szabó mesterséget is. Miután új ismereteket akart szerezni, útja Budapestre vezette.
Mindenütt nyitott szemmel járt, figyelte a kollégáit, ki mihez értett és nagyot gondolt – ez ugye az 1910-es években történt – szövetkezetet alapított és mindenki azt a munkafolyamatot csinálta, amihez legjobban értett. Így ő lett a szabász, és az üzlet igen jól ment, mivel nagyapa egy vég anyagból eggyel több öltönyt vagy kabátot szabott ki!
Sajnos 1919-ben csődbe ment a szalon: nagyon furcsa az élet, mert megismerkedett egy szintén félárva leánnyal, Kornbluh Zsófiával, aki hogy a megélhetését és öccsei felnevelését biztosítsa, varrást vállalt. Édesapjuk az Osztrák-Magyar Monarchia vasútépítő mérnöke volt, így sokat költöztek. Szegény nagymamám elvesztette a két fiú testvérét az I. Világháborúban, mint lengyel állampolgárt behívták őket katonának. Soha nem tudta meg, hiába kereste, hogy hol nyugszanak testvérei, melyik harctéren estek el.
Mikor házasodtak össze Bálint nagyapád és Zsófia nagymamád? Ismerted őket?
1907-ben. Igen, ismertem őket, bár nagyapám még óvodás koromban meghalt. Ez úgy történt 1956-ban, még a forradalom kitörése előtt, hogy elvitte a suszterhez (cipész) a javítanivaló cipőket, aki régi jó ismerősként megkérdezte, hogy van, és ő válaszolt: „Köszönöm szépen, jól vagyunk.” Ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta az ajkát, összeesett és meghalt.
A nagymamám 94 évet élt, erős, okos asszony volt.
Nelli most kicsit időben előre futottunk. Térjünk vissza a fiatal éveikhez. Nagyapád mind a két Világháborút végigharcolta. Nagymamád hogyan tudta biztosítani a család megélhetését? És a két gyermekének, Kornéliának (jövendő édesanyádnak) és Zoltánnak (jövendő nagybátyádnak) a megfelelő taníttatását?
Katona zubbonyokat varrt, gomblyukazott, mert azt otthon is lehetett csinálni és éjszaka is, és viszonylag jól fizették. Zoltánt a Lónyaiba (jó hírű pesti gimnázium), édesanyámat Pápára, a híres Tanítóképzőbe íratta be, ahol színtiszta kitűnő tanuló volt. Eljött az idő, mikor a tandíjat nem tudta befizetni, mert akkor az ösztöndíj ismeretlen fogalom volt, így az utolsó évet a Damjanich utcai tanító képzőben fejezte be.
Hol ismerkedtek meg szüleid, Zsebők Kornélia és Tekes Sándor?
A lakosságnak a háború (II. világháború) okozta károk elleni felkészítése úgynevezett légoltalmi (légó) tanfolyamokon történt. A pedagógusoknak volt feladata ilyen tanfolyamokon az elsősegélynyújtást oktatni. Mivel egy tanítónő a ’40-es években nem járhatott egyedül az esti sötétben kineveztek mellé egy hivatalos kísérőt, a későbbi édesapámat, aki akkor Pestszentlőrinc város (1950-től Budapest XVIII. kerülete) pénzügyi vonalon dolgozó városi alkalmazottja volt.
Nyilván ő sem kerülhette el a fiatal fiúk sorsát.
Bizony nem, 1941-ben behívták katonának. Akarod hallani regényes megmenekülésének történetét?
A háború végén a sok szörnyűség után, amin átment, francia fogságba esett. Látom, Te tudod ez mit jelent, biztosan olvastad Kuncz Aladár: Fekete kolostor c. regényét. A fogolytáborban egy hatalmas termetű, jóindulatú bantu néger volt a szakács, aki végignézve a csontvázra lefogyott magyar foglyokat, kiválasztotta a jó magas „45 kg” súlyt nyomó kun arcú „emberformát”. Maga mellé vette a konyhába és mutatta neki kézzel-lábbal, ne dobja a szemétbe a maradékokat az edényekből, hanem egyék meg a szerencsétlen magyarok, akikre duplán sújtott az átok. Így ’46-ban hazajött és összeházasodtak. Édesanyám az ő frontra menetele előtt nem akarta a házasságot, nehogy özvegyként élje le az életét.
Szeretnék a Pestlőrincen történt eseményekről is beszélni, melyek édesanyám, így családom életet igen súlyosan befolyásolták.
1945. január 5-én az oroszok elfoglalták Pestlőrincet. Egy grúz tanító lett a városparancsnok. A Kispestre kitelepítettek lassan visszajöttek, mert hallották itt kapnak enni, ugyanis a városparancsnok elküldte a katonákat „szerezzenek” bármit, ami ehető. Behívatta édesanyámat és megmondta, ki kell nyitni az iskolát, el kell kezdeni a tanítást, adni kell a gyerekeknek főtt ételt! Nem volt pardon, a parancsot a gépfegyver asztalra tétele nyomatékosította. Az édesanyám kiváló szervező képességére mindenki felfigyelt és kinevezték a Keresztúri Dezső vezette Vallás-, és Közoktatásügyi Minisztérium Általános-iskolai Ügyosztályára miniszteri tanácsosnak, ahol a háború után a tanítás újraszervezése, a hazatérő tanárok állásának biztosítása volt a feladata. Egy napon aláírásra elétették a kommunista pártba szóló belépési nyilatkozatot. Ekkor már ’47-et írtak. Amikor azt válaszolta, hogy ő így is el tudja végezni a rá bízott feladatokat, pár órán belül jött egy „sötét autó”, mely elvitte az Andrássy út 60-ba. Itt 14 napot töltött embertelen körülmények között 6. hónapos várandósként, és itt vesztette el a gyermekét is. Már a halálra volt elszánva, amikor megkönyörültek rajta és egy kora hajnali órán szó szerint kilökték az utcára.
Adalékként, hogy milyen ember volt az anyám, a kapun kívül, az utcán jutott eszébe, hogy se iratai, se cipőfűzője, de nincs egy fillérje sem. Visszament, becsengetett a portáshoz, hogy kölcsönözzön neki annyi pénzt, hogy villamosjegyet tudjon venni. A portás majdnem elájult a meglepetéstől és becsületére váljon, hogy nem 1 Ft-ot, hanem 5 Ft-ot nyomott a markába, és azt motyogta „ aztán nehogy még egyszer visszajöjjön”.
Gondolom nem mehetett vissza tanítani a történtek után?
Rendelkezési állományba helyezték. Kérte a rehabilitációját, de ez akkor nem történt meg.
Vecsésen viszont volt egy kiváló igazgató, aki azt mondta édesanyámnak „Jöjjön kis Tekesné” (pici asszony volt édesanyám, és akkor nagyon sovány is). Másnaptól a nagylétszámú második osztályból kettőt alakított, hogy legyen helye a „kis Tekesnének”.
Professzor asszony elértünk a Te születésed idejéhez. Édesanyádat a szakma figyelmeztette, hogy amin keresztül ment és a kora miatt sem ajánlják, hogy szüljön. De ő nyakas kálvinista lévén „elintézte az Úrral” és ’49. novemberében Tekes Kornélia meglátta a napvilágot.
Hol jártál iskolába?
Természetesen Pestlőrincen, az akkori Bokányi Dezső utcai Általános Iskolában, majd az akkori Steinmetz Miklós Gimnáziumban érettségiztem. Nagy szerencséje volt minden diáknak, aki ezekbe az iskolákba járhatott, mert szakmailag különlegesen jól képzett és ezentúl kiváló pedagógiai tudású tanárok keze alatt tanulhatott. Így szinte természetes volt számomra, hogy érettségi után Veszprémbe a Vegyipari Egyetem radio-kémiai tagozatára felvételizzek, ami nagyon kis létszámmal indult. Veszprémbe nem vettek fel, de a nagybátyám segítségével felvettek az MTA Orvosradiológiai Kutatócsoportjába, ahol mint szövettani asszisztens-segéd dolgoztam egy évig néhai dr. Kovács László kandidátusi disszertációjának kísérleteiben. Ma is hálás vagyok azért az évért, amit ott tölthettem, mert szakmai tudásban, világlátásban, munkaszervezéstani ismeretekben igazán sokat tanulhattam.
Bevallom „véletlenül” lettem gyógyszerész, a pályára a kémia szeretete vonzott, de hamar rájöttem, hogy a biológiai jellegű tudományterületek, így a Hársing László professzor oktatta élettan és Magyar Kálmán (akkor adjunktus) előadásai számomra mégiscsak sokkal érdekesebbek. 1969-ben kezdtem meg a tanulmányaimat a budapesti Gyógyszerésztudományi Karon. Diákkörösként az akkor Clauder Ottó professzor vezette Szerveskémiai Intézetben Böjthe Klára docens asszonynál dolgoztam, de mire 1974-ben végeztem, már biztosan tudtam, hogy a legjobban a gyógyszerhatástan érdekel.
Hogyan telt az első időszak friss diplomával a zsebedben?
Nagyszerű csapat tagja lehettem a Magyar Kálmán (akkor docens úr) vezette biokémiai farmakológiai laboratóriumában a Knoll József professzor irányította Gyógyszertani Intézetnek. Itt bizony a nagy lelkesedéssel és szorgalommal végzett világszínvonalú kutatás és szigorú oktatási rend mint kezdő fiatal számára nagy kihívást jelentett, hiszen már 1974-ben gyakorlatot vezettem. A Knoll-intézetre a világszínvonalú kutatás-oktatás-intézetfejlesztés hármasa volt a jellemző. Egyetemi doktori disszertációmat N-demetilációs reakciókból 1976-ban védtem meg. Közben 1975-ben férjhez mentem Demeter Péter mérnökhöz, és ’78-ban megszületett Zoltán fiunk, aki informatikus, ’80-ban Irma leányunk, aki gyógyszerész, Richteres, és most, amikor beszélgetünk már 4 napos az unokám: László.
Gratulálunk a fiatal nagymamának! De vissza kell térnünk 1988-hoz, hogy folytassuk a tudományos karriered történetét.
Igen, az már a Gyógyszerésztudományi Karon újonnan alapított Gyógyszerhatástani Intézetben volt, aminek alapító tanszékvezetője Magyar Kálmán akadémikus volt. Rá mindig is az volt jellemző, hogy remek érzékkel tudta a háttérből irányítva és támogatva a fiatal kutatókat „szárnyra kelni hagyni”, így a kandidátusi disszertációmat, melynek címe: „Potenciális antidepresszív szerek hatásmechanizmusának vizsgálata”, 1988-ban védtem meg.
Igyekeztem az Egyetem és a Kar tudományos és oktatás-irányítási munkájából is kivenni a részem, hiszen két ciklus alatt voltam oktatási dékánhelyettes, képviseltem a Kart a rendszerváltás utáni újraszervezésében Egyetemünknek, részt vettem az Európai Gyógyszerész Fakultások Szövetségének munkájában. Megújítottuk a „Kórtani és klinikai alapismeretek” tantárgyat, melynek immár hosszú évek óta tantárgyi felelőse vagyok. A Habilitáció bevezetésének második évében habilitáltam Egyetemünkön, ahol 1999-ben kineveztek egyetemi tanárnak. PhD-s tanítványaimmal több igen érdekes és sikeres, teljesen új kutatási területet indítottunk. Hazai és nemzetközi együttműködéseink szép szakmai eredményeket hoznak. „A nociceptin – nocistatin rendszer szabályozó szerepe és szabályozottsága” című MTA doktori disszertációmat 2014-ben védtem meg.
Milyen nyelven tartasz előadást a hallgatóknak?
1981-től 2000-ig tartottam rendszeresen magyar és angol nyelvű előadásokat a Gyógyszerhatástan és toxikológia tantárgy keretében, de gyógyszerhatástanból ma már csak gyakorlatot vezetek. 2000-től vettem át a Kórtani és klinikai alapismeretek tantárgy magyar és angol nyelvű oktatását, melyet a 2014/15 tanévtől németül is oktatok. Korábban a kari Posztgraduális Bizottság elnökeként szervezője is, manapság már csak oktatója vagyok a szakgyógyszerész képzésnek.
Professzor asszony beszélgetésünk végén engedd meg, nagymamád egy nagyon fontos mondásával fejezzük be a beszélgetést.
Ő mondta a cikk címében szereplő nagy igazságot, „az nyer, aki túléli” (aki átélte a Nagy Háborút és a II. Világháború borzalmait – az tudja milyen örök igazság ez a mondat). A másik idézet pedig a büszke anya megállapítása: „Az én ékességeim a gyermekeimben vannak”. Amit nyilván érzett édesanyád is, amikor Rád és családodra nézett.
Köszönöm a beszélgetést!
G.M.A.
2016. április
