A beszélgető partnerem megszólítása zavarba hoz: gyógyszerész úr, vasdiplomás kolléga úr, ’56-os szabadságharcos, stb.
Tessék beavatni élete rejtelmeibe!
1922. március 22-én születtem a mai Békés megyei Kétegyháza nevű községben. Édesapám 11. gyermeke volt nagyapámnak, aki a családi hagyomány szerint a Temesvár visszafoglalása után itt maradt törökök leszármazottja. Az erdélyi Tornyán 200 éve a családból választották a bírót. Édesapám kántortanítója volt a falunak.
Édesanyám skót származású, elődei az 1200-as években skót főnemesek voltak, majd elszegényedtek a történelem vihara következtében. Anyai nagyanyám, Hay Eszter, gróf Károlyi Mihály (vörös gróf) nevelőnőjeként volt alkalmazásban a családnál. Anyai nagyapám a morva származású Gavalik Miklós, akinek anyja Zsuravszkij Lembergből menekült lengyel nemes leszármazottjaként látott napvilágot. Egy olvasztótégely az én családom.
Hol járt iskolába Gyógyszerész úr?
Szegeden végeztem a Piarista Gimnáziumban, majd 1943. augusztus 20-án a Ludovikán avattak hadnaggyá. Zomborban és Várpalotán szolgáltam. A zombori életünket meghatározta a település népességének összetétele. Bizony ugyanannyi félnivalónk volt, mint más nem szerb származásúnak. A magyarok már akkor féltek, mintha megérezték volna előre 1944-et. A német anyanyelvűek elmenekültek, már aki tudott. Három év szolgálat után kérhette magát az ember ahová szeretett volna menni. Én Kolozsvárról álmodtam: ott leszek nyugállományú, magas rangú katonatiszt. Ehelyett a valóság: Kiskundorozsmán lettem nyugdíjas gyógyszerész. És ami közte történt – higgye el Margitka, a legrosszabb álmom sem volt olyan szörnyű, mint amit átéltem. De ne rohanjak így előre!
Kérem Tábornok úr, ismertessen meg bennünket az életével!
Nem hagyhatom ki 1944. március 19-et, Magyarország német megszállását, amikor a kaszárnyánkat körbevették a Tigris páncélosok és egy számukra nem tetsző mozdulatra szétlőtték volna a laktanyát. A német megszállást követték a nyugati hatalmaktól elszenvedett bombatámadások. Budapestet nappal az amerikaiak, éjjel az angolok vették célba. Ekkor sebesülésem miatt Pesten feküdtem kórházban.
Mikor mozgósították Önöket?
Azután, hogy a románok átálltak az oroszok oldalára. A hajmáskéri tanzászlóaljat és a tüzérosztályokat levezényelték a csongrádi Tisza-hídfőhöz. Ezt azért kellett megtenni, mivel az oroszok Románián keresztül majdnem akadálytalanul özönlöttek a Kárpát-medencébe. Ellenállásba csak Székelyföldön és Kárpátalján ütköztek.
Most engedje meg a Gyógyszerész úr, úgy szólítsam, mint akkor, ott a katonái: Hadnagy úr, a szülőföldünk közelében lejátszódó véres eseményekre hogy emlékszik vissza?
Az oroszok itt már a románokkal együtt nyomultak előre. Aknatűzben, ködös időben harcoltunk. Már partizán beszivárgásról is kaptunk hírt. A kerékpáros századból az ütközetet az akkor már csak 80 emberből 12 élte túl! Visszavonulásról jött a parancs, meg arról, hogy megyünk Budapestre a Várat védeni, de a Szálasi-kormány a visszavonulást nem engedélyezte.
Végül Szegedre irányítottak bennünket a frontra az oroszok ellen. Itt sebesültem meg, comblövést kaptam, Szegeden láttak el. Visszavonuláskor a sebesülteket szállító kocsin jutottunk el Zalaegerszegre. Nem akarom ezt a szörnyű időt részletezni. Gyógyulásom után egy pótkeret zászlóalj parancsnokának neveztek ki, 1945. január 16-án léptük át a német határt. Ott is szörnyű bombázást, éhezést éltünk meg, majd sikerült a háború utolsó napjaiban visszahozni egységemet Ausztriába.
Milyennek látta ott május 8. és 9-ét?
Graz tisztán, zenélve, örömmámorban úszott, sehol egy horogkeresztes zászló! Egy lebombázott kórházban éjszakáztunk. Hajnalban a törött ablakokon kinézve láttam egy orosz katona a park füvében guggol. A tisztje jól fenéken billentette és a bokorra mutatott. Tudtam, az oroszok már otthon érzik magukat!
A Genfi Egyezmény szerint a békeszerződés aláírása után hadifoglyot nem lehetett ejteni. Hát Margitka, itt jön az én történetem és sok százezer naiv társamé. Már kb. 10 000 magyar állt papírra várva a téren és hallottuk az első mondatot: „davaj csaszü!” azután „magyari szkoro domoj!”. Május 10-én léptük át a határt Szentgotthárdnál. Jánosházán a kerítésen túl láttam a szüleimet. Aki megtalálta a nekik írt üzenetemet az árokba dobva, az jóemberként továbbította címükre, így eljöttek megnézni. Ekkor már nyár volt.
Gondolom Önök ekkor már tudták, hogy „kis munkára” mennek.
Igen, kb. 800 000 embert szállítottak ki, ennek majdnem fele ottmaradt megfagyva, halálra robotoltatva, jeltelen sírban nyugszanak.
Útvonalunk: Budapest, Kecskemét, Szeged volt. Itt ismét a jó emberek segítettek, hogy lássam szüleim. Hoztak ennivalót, amit egy marhavagonban 40 éhező, szomjazó társammal osztottam volna meg. Jól esett volna, de elzavarták őket, ezt még a vagon ablakából láttam.
Románia, Fekete-tenger, majd Novoszibirszk következett. Most már lehet ezekről a táborokról olvasni, beszélni, így ezt nem részletezném. Talán annyit, hogy egyszer megláttam egy orosz katonát, aki a táborban lopta a fogvatartottak kenyerét. Közbeléptem, mert annyira felháborítónak tartottam, hogy a pici adagból is lop. Mivel ezzel megszégyenítettem a szovjet hadsereget – haláltáborba küldtek. A név mindent elárul! Édesanyám és nagyanyám imái és a 40kg-os emberroncs élni akarása hazahozott.
Egy érdekes történetet okulásként még elmondanék. Madách: Ember tragédiája mumus sok magyar számára. A normás kislányok főiskolások voltak általában. Az ő általuk beírt norma életet menthetett, a pár dekával több száraz kenyér adag csodát tett. Kedveskedtünk nekik. Láttam a bódéban ülő kislány átszellemült arcát, ahogy olvasott egy könyvet. Kérdeztem: mit olvas? „A világ legszebb könyvét” – válaszolta. Kérdeztem: mi az? Hát az Ember tragédiája orosz fordítását mutatta nekem. És ekkor lelkesen szavalni kezdett belőle sugárzó arccal. Rosztovban a főiskolán akkor a II. Világháború idején így tanítottak!
Gyógyszerész úr egy egész külön füzetet szentelt a fogságban eltöltött időnek, ami 1945. május 9-től 1947. július 16-ig tartott. A hazatérésük leírása is szívbemarkoló, ahogy az Erdélyen keresztüljövő vonatukat, és a piros-fehér-zöld zászlót a földeken dolgozó emberek levett kalappal és letérdelve fogadták.
Amint elmesélte, először Kétegyházára ment szeretett nagymamájához, azután Szegedre szüleihez.
Igen és édesanyám megpróbált szépen lassan feltáplálni. Közben „B” listáztak. Szerettem volna orvosi egyetemre menni. A személyzetis hölgy azt mondta, a legrosszabb hadifogoly voltam, mert keletről jöttem és nyugaton estem hadifogságba. Megsajnált – látva arcomon a meg nem értettek kifejezését – és azt mondta: tudja mit, a gyógyszerészek között úgyis kevés a férfi, oda jelentkezzen. Felvettek a gyógyszerész karra. Előéletem miatt ki akartak vágni, de végül mégis gyógyszerész lettem.
Szegeden volt a Kolléga úr gyógyszerész 1956-ban, röviden elmondaná, miért kapta az ’56-os kitüntetését?
Igen, itt voltam gyógyszerész és elláttam a betegeket. Az ember, ha annyi mindent átélt, mint én, jobban átlátja a helyzetet, és tud hatni az emberekre, ne legyen felesleges vérontás. Hallgattak rám, így sok ember életben maradt.
Azt el kell mondanom, csodálatos napokat éltünk át. Minden nyilatkozatomban megemlékezem a hősökről, akiknek az éltét november 4. után kiontották. Úgy érzem ez a feladatom.
A Gyógyszerész úr erről is írt egy kötetet. Engedje meg, hogy kérdezzem a magánéletéről is egy pár mondat erejéig. Szabad?
Igen. Hát, aki menyasszonyom volt, máshoz ment férjhez. Későbbi házasságomban 3 gyermek született és 6 unokám van.
Mivel tölti az idejét a Tábornok úr?
Sokat mesélek, írok a megélt időkről. Félek, hogy unalmas lehetek. Örülök, hogy a forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából annyi szemtanút sikerült megszólaltatni az utolsó pillanatban, és hogy sok iskola meghívja a még élő szabadságharcosokat, hogy meséljenek ezekről a XX. század arculatát megváltoztató hősi napokról, melyeknek én is, mint szegedi patikus tevőleges részese lehettem.
Köszönöm a beszélgetést. Nem is tudom egy II. Világháborús haláltábort és az ’56-os megtorlást túlélő kollégának mit lehet kívánni?
Csak köszönni tudom a Sorsnak a lehetőséget, hogy megismerhettem, és az ismeretségnek dióhéjnyi extraktumát az Olvasóknak átadhattuk.
G.M.A.
2017. március
